Csillag

Csillag nem volt szép lány. Legalábbis a többség szerint nem. Nekem, az akkor tizennégy éves kamasznak sem tűnt fel különösen. Pedig az osztályban, ahova a negyvenkét fiú mellett mindössze négy lány járt, nem nagyon lett volna mód válogatni, s a párhuzamos osztályokban sem volt sokkal jobb a helyzet.

Arra nem emlékeztem, hogy Csillaggal találkoztam volna a középiskola elôtt is, pedig -- mint utólag kiderült -- már jártunk egy iskolába néhány éve. Az elsô két évrôl nem maradt értékelhetô emlékem -- talán jobb is. De ezalatt a két év alatt sikerült észrevétlenül barátokat szereznem, s ami még fontosabb, valahogy beilleszkednem. Gyökeret eresztettem. Elkezdett érdekelni a környezetem.

II.

Két éve egyik barátomról nagyon aggasztó híreket kaptam. A családját sorozatos csapások érték, az apja meghalt, az öccsét elvittek katonának. A srác, akit szigorúan és számomra feszültnek tűnô légkörben neveltek, csendes, fanyar humorú, "sose adom fel" típus. Együtt kezdtünk a középiskola után a közlekedésnél, ám én a számítógép iránti beteges vonzalmam okán egy tél után otthagytam a három műszakos utcai melót. Ô kényszerűségbôl kitartott. Jogot akart tanulni, de nem volt szerencséje a felvételikkel. Késôbb a katonaság rabolta el majd másfél évét. Nem adta fel és hét év után végre megkezdhette tanulmányait az egyetemen.

Már vagy egy éve nem találkoztunk. Én elôbb befejeztem a fôiskolát, majd visszamentem a céghez dolgozni, miközben ô a második félévébe kezdett. Elôtte ugyan elég gyakran összefutottunk a nyelviskolában, de én pénz, ô pedig idô hiányában kényszerült ezt föladni. Engem a sok feladat és az új helyzet -- az osztály számítástechnikai munkájának koordinálása -- teljesen lekötött, mellette másodállást is vállaltam, estelente hullafáradtan estem be az ajtón. Ha néha eszembe jutottak a barátaim, felhívni ôket már nem voltam képes... Eleinte halogattam, késôbb pedig már szégyeltem, hogy ennyi ideje nem jelentkezek. Pedig, az igazi barát tíz év távolból is barát marad. Ma már tudom.

A lány, akivel egy decemberi napon egy buszmegállóban összefutottam, természetes módon köszönt rám, én pedig ugyanolyan természetességgel bámultam vissza, mint borjú az új kapura. Mint kiderült, barátommal együtt ô is tagja volt egy féléven át az egyik nyelviskolai csoportnak, ráadásul egy évfolyamra jár vele a jogon. Döbbenetemet természetesen fokozta, hogy bolondja vagyok a nagy barna szemeknek. Hamar szóba került a srác is. "Beteg", mondta a lány, "a nyáron műtötték. Most nem jár be, egyéni tanrend szerint tanul." Igen, ez ô, aki sose adja fel. De mi baja? "Rákos."

Nem egy felé mentünk és a lánynak hamarabb megjött a busza, mintsem hogy tovább faggathattam volna. Teljesen összezavarva és döbbenten mentem haza. S ami már igen rég fordult elô velem, anyám tanácsát kértem. Ô biztatott, hogy hívjam fel. Nos, a szám nem változott. A barátom sem. Közölte, hogy már egész jól van és örülne, ha egyik nap arra járnék. Megbeszéltük az idôpontot.

Akkoriban éppen új módszereket keresgéltem életem megváltoztatására és nyakig merültem az agykontrollba, aminek megvolt az a nagyon nagy erénye, hogy ideológiamentes volt ( legalább is annak tűnt ). Veterán pesszimistaként persze végig az járt az eszemben, hogy miért pont ez működne? S tényleg, nekem nem is nagyon ment... Ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy "hátha másnak beválik" alapon ne vigyek fel barátomhoz egy Silva-könyvet és egy Daley/Lorien kazettát, ami ugyan nem agykontrollos, de nagyon kellemes idegnyugtató muzsika. ( Meg is tetszett neki, kérte, hogy másoljam le. )

A srác elég ijesztôen festett, bár megpróbáltam felkészülni a látványra és hitem szerint nem is mutattam ki a megdöbbenésemet. Alig volt haja és saját magához képest is sovány volt. Amit mondott, az viszont biztatónak tűnt. Két igen komoly műtéten esett át, sugarazták, meg ami ezzel jár. Ugyanakkor kezelôorvosa "korán felismert esetnek" jellemezte, ami itt valami olyasmit akart jelenteni, hogy a gyógyulás esélye egész nagy. Most tanul, bár még nagyon fáradékony és le is százalékolták ideiglenesen. Mutat fényképeket is, talán Olaszországból, még a tavalyi nyár idejérôl. A képeken ismétlôdôen feltűnô lányra persze rákérdeztem. "A barátnôm... volt. Amikor kórházba kerültem, szakított."

Nagyon szorítottam a srácért és szégyeltem magam, hogy élete legnehezebb idôszakában még csak eszembe se jutott. Amikor én kerültem évekkel ezelôtt kórházba, ô bejött... Égiek ott fent, ha vagytok, segítsetek ennek a srácnak! Igyekeztem elképzelni, ahogy barátom újra elôadásokra jár és egészséges. Néma imának talán jó lesz...

Érdekes fordulatok következtek. Természetesen elmondtam anyámnak is, amit tapasztaltam. Ô akkoriban egy épületben dolgozott egy, a történet szempontjából fontos személlyel, akinek röviden átadta a sztorit. Ez a személy Csillag nôvére volt.

Egyik este szól a telefon, anyám csak annyit mond, lányhang. Átveszem, bemutatkozik, padló... Megbeszéljük, hogy meglátogatjuk, s külön megkér, hogy kísérjem el! ( Nos, a padlónál lejjebb már nem eshetek... ) Gyorsan egyeztetjük az új idôpontot vele is, majd barátommal is. Utóbbinak nem mondom el, milyen meglepetést tartogatok számára, pusztán annyira szorítkozom, hogy kész a kazettája, felvinném.

III.

Tizenhat éves voltam, amikor nagyanyám, isteni sugallattól vezetve elküldött egy nyári táborba, ahol számítástechnikával is lehetett foglalkozni. Ezt akkoriban valami egész misztikus, a kevés zseni által művelt területnek tartotta mindenki. Az elsô iskolaszámítógépek akkoriban gördültek le a "Handware Tsz." "futószalagjairól". Szerencsére az idô egészen pocsék volt az elsô két napot kivéve, amikor is pecsenyére égtem, így volt alkalmam elsajátítani mindazt, amire lehetôségem nyílt. Úgy mentem oda, mint lelkes kissrác, aki már hallott a számítógéprôl, s úgy jöttem el, hogy a zsebemben volt az elsô hat programomat tartalmazó kazetta.

Szeptemberben más emberként kezdtem az iskolát. Már nem az a középszerű, enyhen undorító kövér kölyök voltam, mint addig, hanem valaki, aki már ért valamit egy új kor "nyelvén". A számítógépklub novemberben állt össze az iskolában egy C64-re es három HT-re alapítva. A klubvezetô tanárt hamar meggyôztem arról, hogy jobb, ha hagy dolgozni, tôle úgyse sokat tanulhatok már. A tanárok közt is híre ment, hogy csodák csodája, van egy olyan dolog, amihez értek is, meg szeretem is csinálni. Tény és való, ritkán kerültem haza nyolcnál elôbb...

Utólag visszagondolva nem minden tekintetben járt elônnyel ez a nagy szerelem. Az osztályban a fiúk az autó, sport és zenei magazinok mellett egyre többet foglalkoztak a lányokkal is, míg én ôrült szerzetesként jártam a világot, teljesen érthetetlen szakkifejezések tömegével árasztva el környezetemet.

IV.

Szeptemberben újra összegyűlt a nem is kicsit ôrült csapat, Vazul, Yeti, Kismókus, Tóni, Vasek s jómagam. Mi amolyan második vonalbeli banda voltunk az erôs fiúk és az okos fiúk mögött. Az erôs fiúk már tudták, hogy az érettségivel végleg maguk mögött tudják az iskolapadot, így a tanulást sem vették túl komolyan, annál inkább a két, kis jóindulattal manöken- alkatú lányt, akik -- ki tudja, hogyan -- még mindig nem buktak ki az évfolyamból. Az okos fiúk különórákra jártak, szintén nem nagyon érdekelte ôket, mi történik a "régi" iskolában. Csillag barátnôi is felvételire készültek. Hogy Csillag miért nem, azt csak találgatni tudom, hiszen nagyon tehetséges volt. Mindenesetre nagyon jó év volt ez az utolsó. Csillag egyre több idôt töltött velünk, aminek egyfajta ragyogása volt, amit az eltelt idô ellenére még ma is érzek. Mi, sem nem okos, sem nem erôs, de fôleg nem szép fiúk azt hiszem nagyon sokat köszönhetünk neki. Yeti, aki mindônk közül a legbátrabb volt, szívesen évôdött Csillaggal kétértelmű szövegével, ám ez is csak ártatlan játék volt. Csillag mindig vette a lapot. Azt hiszem, azok a nevetéssel teli tíz percek a furcsa borzongásukkal együtt megérték azt a másik több száz órát, amit az ember tinédzserként a padokban szenvedve tölt el.

Csillag egyébként kis termetű formás, sportos lány volt. Tornaórán még azok is megnézték, akik egyébként lesújtóan nyilatkoztak róla. Na igen. Egyszer, amikor a gyűrűn egy gyakorlattal még az erôs fiúk sem boldogultak, Colombo, a tornatanárunk Csillagot hívta át, bemutatni. Csillag, annak ellenére, hogy a gyűrű kimondottan "férfias" szer és így nem is nagyon volt tapasztalata vele, elmondás alapján megoldotta a feladatot. Aznap éjszaka azt hiszem többen is alvászavarokkal küszködtünk...

Csillag természetesen csinált mindent. Az a megható kedvesség is, amivel néha, ha nagyon rosszul állt a szénánk ( vagy csak úgy gondoltuk ) meglepett minket, azt is teljesen természetesen tette. Kicsit anyáskodott is felettünk, ha úgy hozta a sors, s bár a naptár szerint csak napokban vagy hetekben mérhetô korkülönbségek voltak köztünk ( én ráadásul pár nappal még "öregebb" is voltam nála ) több évvel idôsebbnek tűnt. A lányok érettebbek.

Az egész hangulatot egy dolog árnyékolta be, de ugyanez akadályozta meg azt is, hogy a "hét törpe" összevesszen "Hófehérkén" -- a stabil társ, aki akkor már két éve járt Csillaggal.

Az érettségi vizsgáról még együtt mentünk haza, még egyszer gyorsan átfutottuk a tételeket ( "bezzeg ha" ), a bolondballagás eseményeit és még néhány épp eszünkbe jutó dolgot. Leszálltunk a villamosról és elbúcsúztunk, nagyjából sejtve, aligha találkozunk már...

Az érettségi találkozó feszes és kínos volt. Az erôs fiúk elôre leitták magukat, az okos fiúk többsége el sem jött. Mi, néhányan, az egykori ôrültek, ha lazán is, de tartottuk a kapcsolatot. Nekünk sem volt nagy szükségünk a találkozóra. Ha nagyon akartunk, összejöttünk máskor is. Nem mind, de összejöttünk. Aztán lassan ez is elmaradt... Vazul kivételével mindenki más testben, vagy lélekben eltávolodott.

V.

Csillag elbújt a lépcsôfordulóban, én csöngettem. Vazul mamája nyitott ajtót. Köszöntem, és kértem, hívja ki a fiát: meglepetésem van. Tényleg az volt.

Nagyjábol tudtam, hogy ô is ugyanúgy gondolkodott Csillag felôl, mint én, ráadásul valószínűleg ô is legalább olyan rég nem látta, mint én, de azt nem tudtam, hogy ilyen örömöt szerzek vele.

Varázslat volt. Visszarepültünk az idôben több mint fél évtizedet. Újra az a mindig nevetni kész, kicsit problémás, félénk, de kiváncsi kamaszok voltunk. Sorra idéztük fel a közös emlékeket, gyártottunk több tucat új szóviccet, pár pantomimszerű mozdulatsort, s közben dôltünk a nevetéstôl. Barátomat közben kihívták telefonhoz. Az ajtóból még intett minket, "rendesen viselkedjünk". Késôbb nekem jutott eszembe, hogy telefonálnom kell, így az ajtóban én is megismételtem az elôbbi intést, nehogy "valami rosszat csináljatok kettesben". Amikor visszatértem, Csillag sétált az ajtóhoz, hogy akkor most ô is kettesben hagy minket egy kicsit...

A nevetés állítólag gyógyít. Ha ez igaz, sokat segített barátomnak ez a délután. Késôbb aztán kicsivel felhôsebb témákat vettünk sorra. Csillag beszámolt az esküvôjérôl, pár gyors mondatban jelenlegi helyzetérôl. Vazul a kórházi hónapokról tartott "elôadást". Nekem viszont igazából nem is volt mit mondanom...

Nagyon nehezen váltunk el végül. Hazafelé Csillag elmondta, hogy szerinte Vazul meg fog gyógyulni, s ô rosszabbra számitott. Hogy honnan vette ezt, azon akkor nem gondolkodtam, pedig kellett volna... Sokkal jobban lefoglalt az, hogy Csillag számítástechnikát szeretett volna tanulni, hisz "épp kéznél voltam"...

Az elkövetkezô hetekben többször is jártam Csillagnál, alapvetô fogásokat megtanítani. Nagyon jól haladt, sokkal jobban, mint az egyetemi csoportom. Beszélgettünk is. Csillag a szíve mélyén nem változott, de az évek sok jóval nem szerencséltették. Családi problémákkal küszködött, aminek elsô számú oka a gyermek hiánya volt. Én nem kérdeztem, ô nem mondta, mi az ok. Úgy éreztem, önmagát hibáztatja ezért. Amikor úgy gondolta, boldogul a géppel, az órák elmaradtak. Kicsit szomorú voltam emiatt, de megértettem.

VI.

Csillag nôvérével az elsô nyári szakmai gyakorlaton találkoztam. Nem hasonlított Csillagra, nála nagyobb termetű, energikus és elég szabadszájú lány volt, akit a vállalat vezetôsége a gyakornokok vezetésére éppen a legalkalmasabbnak talált. Nos, ha sok mindenben tévedtek is, ebben nem. A lány kemény fegyelmet tartott, és határozottan intézkedett, ha arról volt szó. Elvégre ezek a "taknyosok" néhanap meg össze is verekednek.

Csillag nôvérét kétgyermekes anyaként majd három éve érte a megmásíthatatlan tény, a gyógyíthatalanul elôrehaladott rák. Csillag családjában nem az elsô eset. Ezért tudott ennyire határozott véleményt mondani Vazulról... A kór nem kegyelmezett. Elôbb leverte a lábáról az alig harmincéves fiatalasszonyt, majd sok kínnal teli hónap elteltével megölte. A két árva apja már rég a homályba veszett, így a nevelés Csillagra maradt.

Lassan egy éve nem hallottam Csillag felôl. Anyám találkozott vele egyszer. Elmondása szerint nagyon megcsúnyult, elhasználódott. A két gyermek gondja gyakorlatilag egyedül az övé. Keresni nem merem. Talán a telefonszáma sincs már meg...

VII.

Vazul haja most majdnem olyan sűrű, mint volt, meg is hízott. Trikóban, shortban fogad. A lába kicsit csúnyán néz ki, de ezzel már a középiskolában is gondja volt -- hosszú nadrágban jár nyáron is. Betegségére már csak a műtéti hegek emlékeztetnek, bár most esedékes egy újabb kontrollvizsgálat. A sugarazás okozta egyéb korlátozások is lejáróban vannak. Bizakodik, tervez. Ismerkedik, csalódik is. Legfôbb gondja most az elmaradt vizsgákkal kapcsolatos. Lemezeket, könyveket cserélgetünk. Szóba hozom a legutóbb bemutatott darabját és kérdezem, lesz-e újabb. Nemleges választ kapok, nincs rá ideje. Azt mindenesetre elvállalom, hogy elektronikus formába öntöm eddigi műveit. Kérdezem Csillag felôl is, de ô sem okosabb, mint én.

VIII.

Nem tudom találkozunk-e még. Azt sem tudom, ez jó-e vagy sem. Nem tudom, tudunk-e újra felhôtlenül kacagni, mint két éve. Félek, nem. Talán már szót sem értünk.

Csillag erején felül dolgozik, hogy eltarthassa és nevelhesse a gyerekeket, egyedül, segítség nélkül. Mit kezdhetne egy olyan szamárral, aki ugyan ismeri az egyetemi katedra mindkét oldalát, de a mai napig megmaradt gyereknek, gyatra angoltudásával a világhálózaton át kínai lányokkal levelezik rajzfilmekrôl és hasonló baromságokról, s a való élet szempontjából huszadrangú elméleti problémákon agyal, miközben szerencséjének és ösztöneinek köszönhetôen nagyobb problémával nemigen találkozik?

Mit kezdjen egy álmodozóval?

Aki akár ô is lehetne.