Ali Ttaik-al-Rep:

Marci

Marci nagyon jó fej. Érdekli a bütykölés, a fúrás-faragás, a csavarhúzót ki sem lehet szedni a kezebôl. Az elektronika rejtelmeinek tanulmányozásába már most belefogott. Láthatóan örökölte apjának ezirányú érdeklôdését, de nemcsak ebben hasonlít rá. A tárcámból egybôl a telefonkártyát emelte ki, amelyik történetesen épp a UNICEF sorozatbol származott és egy aranyos barna bôrû kislány fotójával jelent meg. Összekacsintottunk a papával... s mintha a mama egy kicsit rosszallóan figyelte volna... A telefonkártyát késôbb két vonatjegy ellenében sikerült Marcitól megváltanom.

Az ismerkedés nem ment éppen könnyen, bár Marcinak nagyon jó természete van. Igaz, ez volt az elsô találkozásunk -- és erre jóval elôbb is sor kerülhetett volna, de hát a körülmények, ugye, amire mindent rá lehet fogni... Egyszóval Marci nem igazán van oda az idegenekért és ezt valahol meg is tudom érteni. Én sem volnék biztos magamban, ha egy nálam háromszor magasabb és tízszer nehezebb monstrummal kellene haverkodnom... Igyekeztem hát Marci dolgát megkönnyíteni és eleinte nem tolakodtam a közelébe. A módszer bevált, így késôbb már együtt mélyedtünk el a diákigazolvány rejtelmeiben.

Persze Marci nem szívesen marad egy helyben, számára még minden kihívás és felfedezni való rejtély. Ettôl aztán késôbb el is fáradt és kisebb "vita" után aludni tért, bár elôtte még kitapasztalta a villanykapcsoló és a lámpa közötti összefüggést, amely a kapcsoló kritikán aluli mechanikai állapota miatt nem is volt olyan egyszerû dolog.

Miután Marci magunkra hagyott bennünket, kicsit még beszélgettünk a jelenrôl és a jövôrôl a szüleivel, bár mi, öregek, ezeket a kérdéseket elég sötéten látjuk már. Eltelik még pár hónap, mire Marci is úgy dönt, bekapcsolódik. Kérdezni fog. Rengeteget és állandóan. S mi majd újfent rádöbbenünk, mennyire nem is tudunk semmit...

Most azonban halkan elköszönök és nem is titkolom csodálatomat a csendben szunyókáló, tizenhetedik hónapját taposó Marci iránt.