Terc

Hideg van. Járkálok a megállóban, várom a buszt és tépelôdöm. Megint rosszul csináltam valamit?

(Vajon ki lehet-e maradni végleg a jó dolgokból?)

"Te nem vagy normális..."

Fura egy szitu volt, de rímelt a néhány nappal ezelôtti figurára...

(Harmincon túl -- kicsit elnagyoljuk ugye -- már nem tiszták az érzések. Nincs igazi boldogság, csak valami nagyon összetett, szépségében is szomorú érzés; egyfajta, már nem pótolható hiány.)

"Ennél jobb nem kell..."

Mi a fene vagyok én, ridegen tartott számítógépek gyámolítója? Erre vagyok jó?

(Csak egyszer éreztem volna, hogy egész testemet megrázza egy érzés, ami jó!)

"Mi műűűvészek..."

Nem volt egyszerű a probléma. Csaknem másfél óráig tartott, mire kisakkoztam az összes vírust a gépbôl, visszanyertem a menthetô adatokat és még az OS/2-t is életre lehelltem. Elôször intenzív, majd egyre csökkenô érdeklôdést váltott ki tevékenységem. Ez van. Ildi tiszteletreméltóan kitartó volt, igyekezett követni, amit csináltam (bár erre magam sem voltam képes). Idônként azért beszélgettünk is, ha a gép hagyta. Nem túl hangosan, nehogy felébresszük a szobában szunyókáló fiút.

"Te nem vagy normális..."

(Mondjam azt, hogy megváltoztam? De mihez képest?)

Az ellenôrzést is ellenôriznem kellett. A vírus makacs, én meg nem vagyok különösebben körmönfont gyilkos. Kétszer is átvert, de harmadszorra mindenhonnan kiirtottam. Ildi nem nagyon ért hozzá, így fennáll a veszély, hogy hiába tornásztam, hamar leromlik gépének egészségi állapota.

"Nem nézünk... nem nézünk... nem nézünk tévét..."

(Figyelem ezt a vékony, hosszú hajú, zöld szemű lányt. Sajnálom is egy kicsit, mert igazából nem találja a helyét. Pedig szeretné. Csak nincs érzéke a gépekhez. Vajon mi sodorta ôt erre a pályára?)

"Ennél jobb nem kell..."

(Lélekben rokonok vagyunk, ô is hajlik a pesszimizmusra. Mókás, ahogy néha egymást zavarjuk ki a gödörbôl.)

"Nem kéri a tízezret..."

Szakértônek lenni nem leányálom. Az ember évekig tanul, órákig utazik és végül, ha igazán érti a dolgát, percek alatt végez. Bosszantóan semmit nem csinál, csak felmarkolja a pénzt. A látszat szerint. Akik ezt állítják, beleôrülnének az egyetemi taposómalomba...

(Megint zavarban van és megint elmosolyodik.)

Szívesen segítek neki, s tulajdonképpen másnak is. Persze ahogy öregszem, úgy válok egyre türelmetlenebbé. Valahogy kevés az idôm. Most meg már nem is érdekel semmi igazán...

"Te nem vagy normális..."

Sam Brown hangja jó hatást tesz a mamára is -- csak már kezd pályaudvari méreteket ölteni a szoba zsúfoltsága. A srác továbbra is alszik, a mama betakarja, erre természetesen felébred. Ja, és a gép újabb mocskos trükkel lepett meg, pedig már azt hittem, közeli a gyôzelem...

"Nekem ez ma nem megy..."

(Pontosan tudom, hogy feloldhatatlan a kettôsség és egészen menekülés-szaga van a dolognak. Az, hogy ôt nézem, nem neki szól. Szólhatna bárkinek, aki tűri. És ez valahol nagyon szomorú.)

"Tudják, mi a legjobb szer fejfájás ellen?"

Topogok a megállóban és várom a buszt. És azon gondolkodom, mi a fenét vártam ettôl a délutántól.

"Ejnye!"

Barátokba botlom. Vigasztaljon a tudat: elô szokott fordulni...

(Szép ez a lány. Kár.)

"Halljuk, mi a baj? Mondd, miért vagy ilyen szomorú?"

A telefonba fél ötöt mondtam. Valahogy azt is nehezen döntöttem el, hogy elmegyek. Vitatkoztam önmagammal és ezenközben a beszélgetést is próbáltam fenntartani. Nem lett igazán folyamatos a szöveg...

(Akartam is felmenni, nem is. Indok volt. Elvileg kívánni sem lehet jobbat.)

"Halljuk..."

Úgy döntöttem, a távgyógyítás ezúttal nem fog menni. Lerázni meg semmiképpen nem akartam. Hogyan néznék akkor a szemébe?

(Azokba a szép zöld szemekbe...)

"Ejnye!"

Hideg van. Egyébként is otthonülô típusnak számítok. Aki ismer, aki _tényleg_ ismer, bizonyára csodálkozik. Úton vagyok.

"Mehetnénk, csak hogy nincs hova..."

Általában nincsenek használható ötleteim emberi vonatkozásban.

(Mit akarok? És mit akartam? És miért gondoltam egyáltalán bármire is?)

"Itt fekszel és szenvedsz..."

(Azért mozdultam ki. Jól kiszúrtam magammal...)

Nagyon kedvesen fogadtak, mint a múltkor, amikor az OS/2-t raktam fel. A mama rögtön tömne kajával, de én mindig el is hárítom. Ha jó lenne a gyomrom, akkor se tartanám illendô dolognak. A gyümölcslét viszont elfogadom.

"Mi műűűvészek..."

Elôadom a Mágenheim doktort. Hol a beteg? Látszólag jó poén volt. Legalább mondok valamit. Mert kicsit megbillenek magamban, ahogy belebotlom a rakott krumplit falatozó srácba.

(Csak ne emlékeztetne engem annyira a húgom egyik volt fiújára!)

"Ennél jobb nem kell..."

(Te jó ég!)

Megérkezik a busz. Tömve, mint rendesen. Kapaszkodni kell. Legalább valami elvonja a figyelmemet...

"Te nem vagy normális..."

Hétfôn vizsga.

(Azt mondta, mikor a demókazettán a Balinéz Gamelan zenekar egzotikus játékát hallgattuk, hogy ez ôt elálmosítja. Ô ennél dinamikusabb.)

"Halljuk, mi a baj? Mondd, miért vagy ilyen szomorú?"

"Ejnye!"

A busz felkapaszkodott az emelkedôn. Elbúcsúzom a haveroktól, ôk valami buliba igyekeznek. Én hazafelé tartok.

(Nem baj, ha most nem kisérlek le?)

"Ejnye!"

Milyen buliba igyekszik ez a sok számítógépbűvölô késô délután? Nos... Majd megkérdezem ôket, ha legközelebb találkozunk...

"Halljuk..."

Ezen a délutánon is túl vagyok...

(A valóságot nehéz átalakítani.)

Tegnap sztrájk volt. A központi gépet is lekapcsolták.

(Pedig ott, abban a másik valóságban, ahonnan leveleket kapok, ott, a hálózaton, jól érzem magam.)

"Tudják, mi a legjobb szer fejfájás ellen?"

(A könyv is virtuális valóság. Attól is függôvé lehet válni.)

"Ejnye!"

(Javíthatatlan vagyok. Elképzeltem valamit és nem találom.)

"Tudják, mi a legjobb szer fejfájás ellen?"

"Nem nézünk... nem nézünk... nem nézünk tévét.
Nem nézünk... nem nézünk... nem nézünk tévét..."

...és lehetôleg nem is álmodunk...