Egy csodálatos balláb

Lufthansa tenisz Berlinben, döntô. Graf és Sabatini. Steffi és Gabriella. Egy királynô, egy királytigris.

Utóbbi Argentínából érkezett. Gabi egy csoda és kész. A jó Polükleitosz próbált ilyen figurát faragni, csak nem sikerült neki.

Ugyanezt Steffirôl is el lehet mondani. Nyakig. Onnét fölfelé véleményes az ügy, gusztus dolga, tehát háromesélyes. Ha Steffi is felsrófolhatna egy Gabi-szerű fejet, akkor most két királytigris hajszolná a lasztit.

Na persze, Steffi feje sem akármilyen. Belülrôl legalábbis szuper. Üt egy szikrázó tenyerest ki, hátra, a jobbsarokba, Gabi kezét-lábát töri, de visszabombázza. És akkor Steffi ejt. Lágyan, pihepuhán balra, a háló tövibe.

Ekkor Sabatini elkezd sprintelni. Eszméletlen vágta, a tiszta energia kék szikrái pattognak. Néger vágtázók száguldoznak így, közülük is csak az izmosabbika, Boby Hayes, Ralph Metcalfe.

A laszti lepottyan, mint az érett körte, aztán felugrik... három centire.

Gabi véghezviszi a lehetetlent. Eléri azt a labdát. Na nem az ütôjével, az tiszta lehetetlenség.

A lábával.

Tiszta argentin focikultúra, leszorított lábfej, külsô csűd, úgy rúgja vissza, kapásból, élesen, hogy a laszti feltörli a meszet a másik oldalon. A poén persze Steffié. A közönség nevet, tapsol, Gabi káromkodik, mint egy dokkmunkás.

Szó, ami szó, láttam néhány szuperlábat ménkű hosszú pályám során. Peléét, Garrincháét, gólzsák Gerd Müllerét...

Mit csináljak, Gabiét választom...