A Bolond

-- Mondd csak, miért kérsz olyat, mirôl tudod jól, hogy fáj?

-- Azért csak mesélj!

-- Kegyetlen vagy. Jó, gyere csak, hajtsd ide a fejed, a vállamra. Ha érzem ezt a madárnyi súlyt, nem fáj annyira.

-- Mirôl mesélsz ma?

-- Az udvari bolondról. Csak ne mozogj sokat közben és fôleg ne kérdezz semmit. Amire a végére érünk, úgyis mindent megértesz.

Szóval, az udvaribolond. Nagy királynak volt ô szolgálatában, hatalmas uralkodónak, aki gazdagságát nem aranyban, ékkövekben, de életben mérte. Nem azért volt így, mintha semmire nem becsülte volna az életet.

Szerette az a király a madarakat és hangyákat, szarvasokat és embereket is. Talán éppen ezért mérte minden értékét az élettel. A király egyébként nem sokat foglalkozott a bolondjával, úgyszólván csak megszokásból tartotta, no meg azért, mert sajnálta volna világgá zavarni. A bolond naphosszat mászkált a királyi vár termeiben, bolondozott mindenkivel és jól élt. Szerették a konyhában a lányok, szerették az ôrök és a lovászok.

A lovak, persze, azok is szerették. Azért lehetett így, mert a bolond is bolondult mindenkiért, aki csak élt és mozgott. Cigánykereket hányva érkezett a konyhába, s miután mindenki kellôen kikacagta magát, a király legfinomabb étkeibôl tartották jól. Szamárfület mutatott az ôröknek, akik azonban nem haragudtak rá, hiszen komolyan sem vették a mókázását.

Ez azért bántotta ôt kicsit!

A bolond legtöbbször megérezte, hogy a hatalmas vár melyik pontján ütötte fel fejét a bánat. Rögvest sietett is oda és varázslatos mókákkal bírta rá a lelkek felhô mögé bújt napsugarát, hogy újra ragyogjon. Ezért aztán, mivel ezt mindenki tudta a bolondról, a könnyű bánatok már akkor elinaltak, mikor a bolond még csak közelgett, de már biztosan lehetett tudni, hogy jön.

Az udvar bolondja énekelni is tudott! Csodás hangja volt, és dalait -- ô azt állította -- távoli tájakon tanulta. Pusmogták ugyan holmi pletykás vénasszonyok, kik már számos dolgot megéltek, s amit mégsem, azt megköltötték, hogy beszélni tudjanak róla -- szóval ezek az asszonyok pusmogták a bolondról, hogy ki sem mozdult a várból, mióta anyja megszülte az itató mögötti szalmakazalban. Ezt azonban soha senki nem mondta volna a bolond szemébe, hiszen szerették.

Az udvar bolondja természetesen a várfal egyik tornyában lakott. Sok lépcsôt kellett megmásznia, mik recsegtek, az idô érintésétôl könnyű port szitáltak és néhány fokuk már kettétört. Persze meg lehetett volna javítani ezt a végtelennek tetszô csigalépcsôt, sôt, bármikor modernebb is kerülhetett volna helyére, de a bolond mindig hevesen tiltakozott ezellen. Senki nem tudta, mi ennek az oka. Hiszen nem láthatták, hogy nyári délutánokon a bolond, mikor nem volt kedve a várat járni, a lépcsô közepe táján leült az egyik fokra, állát a korlátra támasztotta és lenézett a torony mélységébe. A napsugarak a torony résein, keskeny ablakain olyankor beszöktek, s ahogy a falépcsô halkan öregedett, ezek az aranysárga sugarak megcsillogtatták a porszemeket. Ôket figyelte a bolond és ilyenkor dúdolta legszebb dalait, miket senki másnak nem énekelt.

És ezek a dalok szomorúak voltak. Énekelt a bolond a nyár minden délutánján, egészen addig, míg szemébôl könnycsepp gördült ki, arcán vándorolt lefelé bizonytalanul, majd az állán meghízva a torony mélyébe zuhant.

Ekkor az udvar bolondja befejezte az éneklést. Szobájába ment, megmosta arcát, a tükörbe nézett és kipróbálta leghangosabb kacagását. Mikor ez sikerrel járt, lefutott a lépcsôn, elvegyült a vár folyton nyüzsgô népének tömegében és mosolyt varázsolt az arcokra.

A vár óriási volt, a szépséges bolygó egy egész kontinensét elfoglalta. Falait magasra építették, tornyai karcsúak voltak, bástyái fenyegetôek. Körötte a tenger hullámzott, színeit váltotta a nap minden szakában, évszaktól függôen. A hullámok hangja volt örök beszélgetôpartnere a falakon sétáló ôröknek, kik lándzsáikra támaszkodva gondoltak a meleg tűzhelyre, csendes feleségre, csillogó szemű gyermekekre.

Az udvar bolondját éjszaka is gyakran látták, fôleg ezek az ôrök. Mókából mindig rákérdeztek a jelszóra, mit persze a bolond folyton elfelejtett, és valami kacagtató dolgot mondott helyette, amin az ôrök nevethettek. Játék volt ez, megszokott és kedves mindenkinek. A bolond eztán színes rongyai alá nyúlt, onnan hôálló korsót vett elô, lecsavarta tetejét és kávéval kínálta az ôröket. Azok bólogatva ittak, izmaik erôvel teltek a forró italtól, szemük élesebb lett és közelibbnek érezték a hajnalt, mikor haza mehetnek.

A bolond pedig körbejárta a várfalat, szinte mindenhol egyszerre tűnt fel, és soha nem fogyott ki korsója. Ezért aztán az ôrök biztosak voltak abban, hogy a várnak nem egy, de százezernyi egyforma bolondja van, hiszen képtelenség lett volna egyetlen embernek körbejárnia a kontinensnyi várfalat minden éjszaka.

Pedig a bolondból egyetlen példány volt, mint ahogy egy udvarban mindig is csupán egyetlen bolond lehet.

Hajnalban az udvar egyetlen bolondja csendesen bekopogtatott az öreg Kikiáltó viskójának ablakán. Ez is ôsi szokás volt. A Kikiáltó dolga, hogy hajnalban legelébb ébredjen a várban, a legnagyobb térre sétáljon, s ott elkiáltsa magát:

-- Ébredjen, ki alszik még! Nekünk pirkad már az ég!

Mindig ugyanezt kiáltotta, hangját ügyes gépek erôsítették és vitték szét az óriási vár minden zugába, még a király hálószobájába is.

Az éjszaka ôrein és a Kikiáltón kívül azonban senki nem tudta azt, hogy bizony a legelébb ébredôt is valaki ébreszti. Az pedig a bolond.

Reggel a várban úgy fakadt ki az élet, mint réten a virágok. Ezernyi szín, zaj, hang kelt életre, köszöntve a napot, mi az elsô volt. Tíz órával késôbb ez az elsô nap már nyugovóra is tért, néhány percre ismét az éjszaka lett az úr. Aztán keletrôl felbukkant a második nap, sárgább és fényesebb, mint az elsô.

Mert a bolygó egy kettôscsillag rendszeréhez tartozott.

A bolond legmókásabb mindig a sötétség perceiben volt. Akkor keveredett olyan helyekre a várban, ahol a bánat leginkább sátrat vert és kínozta, marta az emberek lelkét. Ezek a helyek pedig a kórházak voltak, a hófehér, krómacél kupolák a vár déli fala mentén. Itt mindig lehetett jajszót hallani és a levegô terhes volt a minden percben más torokból felhangzó utolsó sóhajoktól.

A bolond csendesen, bölcsen mókázott, szelíd mosolyt csalogatott a szájak sarkába és nem harsány kacagást. Az orvosok ugyan néha elzavarták, mert úgy érezték, a bolond lebeszéli betegeiket arról, hogy küzdjenek az életükért. De a bolond mégis mindig visszatért a napközépi sötétség idején, botladozott az ágyak között, néhány szóval megtette a kötelességét, majd tovább állt.

A második csillag idején, mi társánál sokkal szertelenebbül szórta energiáját a kozmoszba, mivel fiatalabb volt, az udvar bolondja a palotába ment. Mint mondta mindig, hivatali kötelessége, hogy napjában egyszer a király közelében legyen, még akkor is, ha a fenség csak ritkán igényli szolgálatait. Ezért ment hát a palotába, de nem egyenest a trónterembe.

Mókázását folyton a lovászoknál, konyhalányoknál, udvarseprôknél, ôgyelgô koldusoknál és ingyenélôknél kezdte. Ezek voltak ugyanis a palota népének legalja. A bolond közöttük durva vicceket pusmogott, mik leginkább a király éjszakai kicsapongásairól szóltak -- és egy hang sem volt igaz belôlük! Tudta ezt jól mindenki, aki hallotta eme vicceket, de nevetésük ôszinte volt. A bolond pedig minden nap tucatnyi új tréfával állított be hozzájuk.

Mikor a palota talapzata már megrengett a csôcselék röhögésétôl, a bolond folytatta útját. A díszôrség merev vigyázzban álló katonáit kezdte bosszantani, lúdtollal csiklandozta az orrukat, megpróbálta levágni a gombjaikat és elcsenni fegyverüket. Mikor a katonák már annyira mérgesek lettek, hogy majd' lelôtték a bolondot, ô elôvette lantját és gúnydalokat énekelt nekik a tábornokokról, a hadügyi miniszterrôl és régi csatákról, mikben az egyszerű katonák mentették meg a tehetetlen parancsnokok életét, mégis a marsall kapta a kitüntetést.

A díszôrség tagjai nem mozdultak, mert az tilos volt számukra, de hegyes bajuszuk heves mozgásba kezdett, mintha légy szállt volna rá.

A bolond ekkor elégedetten bólintott és már bent is volt a palota csodás termeiben. Itt fényes kristályok borították a falakat, lézerfények tündököltek folyton, a bútorok súlyosak voltak az aranytól és drágakövektôl. Ezek a szépséges termek mégis mindig üresek voltak, lélek sem járt bennük, falaik között régi idôkbôl ittrekedt visszhangok vertek tanyát. A bolond is csak azért járt erre naponta, hogy elénekeljen egy rövid dalt, ami a felhalmozott kincsek hiábavalóságáról és látványuk bánatot teremtô hatásáról szólt. A falaknak, bútoroknak, súlyos függönyöknek, ékköveknek énekelte e dalt a bolond és mindig megvárta, míg az utolsó visszhang is elhal. Akkor bölcsen bólintott, s ha ilyenkor látja valaki, annak az az érzése támad biztosan, hogy az udvar bolondja egyáltalán nem is bolond.

Volt még e termekben a bolondnak más, ennél sokkal titkosabb dolga is! Minden nap, mikor a dal visszhangjai már elültek, s a bólintás is megtörtént a maga bölcsességében, a bolond tarisznyájába nyúlt és éles szerszámot vett elô. Majd valamelyik fotelhoz, asztalhoz, szekrényhez lépett és közel hajolva hozzá azt súgta:

-- Légy jó és adakozz!

A bútorok pedig soha egyetlen reccsenéssel nem tiltakoztak, mikor a bolond megszabadította ôket valamelyik ékkövüktôl. A szikrázó gazdagság ilyen darabkáit aztán az est közeledtével a bolond szinte véletlenül pottyantotta valamelyik koldus ölébe és intette ôt örök hallgatásra.

A király ebbôl mindössze annyit vett észre, hogy népében egyre kevesebb a koldus, folyton növekszik a jólét és boldogság.

Az üres termeket elhagyva az udvar bolondja a belsô kertekbe jutott. Itt szelíd állatok éltek szabadon, mesterséges tavakban békák rendeztek éktelen koncerteket, hattyúk csóválták bosszúsan szép fejüket és ôzek bújtak meg a ligetekben.

A bolond mindig pontosan tudta, hova kell a kertben mennie, hogy következô kötelességét teljesítse. A bokrok mögé rejtôzve leste meg a király leányát, aki udvarhölgyeivel a réten beszélgetett. Tán harminc ifjú leány ült a fűben, ruhájuk mind hófehér, arcuk napfénytôl egészséges, mozdulataik megfontoltak. A király lánya nem volt feltünôen szép, de csúnya sem. Szemeiben érzékeny értelem látszott, közelében mindig lehetett látni néhány könyvet.

A bolond csak nézte a lányokat. A hatalmas várnak ez volt az egyetlen pontja, hová nem szívesen jött. A bokrok mögött rejtôzve megvárta, míg szemében újra könnycsepp csillan, legördül arcán és a fűbe veti magát. Ez a könnycsepp pedig ikertestvére volt annak, amelyiket dalolva várt a bolond nyári délutánokon, a torony lépcsôjén. Most azonban nem énekelt, még csak nem is dúdolt. Csendben várta, hogy könnyét felszívja a föld, ettôl megnyugodott és mély levegôt véve, már kacagva bukfencezett ki a rétre.

Mert az udvar bolondja szerelmes volt. Méghozzá mind a harminc udvarhölgybe és a király leányába egyszerre. Ez pedig csak úgy lehetett, hogy a bolond a Szerelmet szerette, amibôl soha, egyetlen pillanatnyi sem jutott neki.

-- Hozzám jössz feleségül? -- kérdezte a bolond mind a harminc lánytól külön-külön, naponta. Közben persze fintorokat vágott, ugrált, bohóckodott. A kérdést viszont mindig az éppen soron következô lány szemébe nézve, komolyan tette föl.

-- Hát persze, csacsi bolond, majd ha a galaxis spirálkarjaira csomót tudsz kötni -- volt a válasz, mit kacagás-tálcán nyújtott a leány a bolond elé. Az felvette és megette a keserű falatot, mit gúnnyal, szemernyi lenézéssel és némi szánalommal fűszereztek. Akkor tovább pördült, kézen állt és úgy kérdezte a következô leányt:

-- Hozzám jössz e feleségül, hiszen ôszintén szeretlek?!

-- Hozzád megyek aznap, mikor az én fejemre is ilyen csörgôsipka nô -- nevetett a leány.

Naponta elhangzott a kérdés, mit az udvar bolondja mindannyiszor komolyan tett fel, de ezt egyetlen leány sem érezte meg. S ha mégis gyanú támadt valamelyikben, a gondolat annyira elborzasztotta, hogy megfenyegette a bolondot valami büntetéssel.

A király leánya válaszolt csak másképp a bolond kérdésére mindig, mint udvarhölgyei.

-- Hozzád megyek, bolond.

E válasz pedig legalább olyan komolyan hangzott, mint a bolond kérdése. Ilyenkor aztán elnémulni tüntek a kert élettôl zúgó tájai, a hattyúk egyenes nyakkal figyeltek, a békák víz alá merültek és az ôzek kiváncsian dugták ki fejüket a rét széli bokrokból.

A bolond pedig ilyenkor hosszan a királylány barna szemébe nézett, hol az Univerzum összes csillagát látta egyszerre ragyogni, és nyelnie kellett, hogy a hirtelen szemébe gyűlô könnycseppek el ne árulják. Csak a válasz hangjait ízlelte külön-külön, nyújtotta az idôt, hogy minél tovább tartson e pillanat, de ez soha nem sikerült elég sokáig ahhoz, hogy valóban elhihesse, amit hallott.

A király leánya pontosan érezte, mire gondol a bolond. Az utolsó cseppjét is kiélvezte a láthatatlan könnyeknek, miközben az idô talán tényleg megtorpant kissé. Aztán a lány felkacagott, nem bántón, inkább olyan ártatlan fiatalsággal, mire megharagudni nem lehet.

-- Dehogy megy hozzád bárki is, bolond -- nevettek a lányok ôszintén -- Hiszen bolond vagy, csak arra jó, hogy megnevettesd, ki körülötted van. A bánat súlyát veszed mindenkirôl, akihez szólsz, ez a te dolgod és nem több. Nincs olyan lány, aki ebben közös sorsot vállalna veled.

A bolond pedig jól tudta, hogy igazuk van.

A kertben tett mindennapos látogatás után a bolond csak akkor ment a trónterembe, ha a király hívatta. Ez azonban szinte soha nem történt meg. A király a fél Galaxis gondjaitól, helyi háborúitól, a külsô ellenség betöréseitôl, gazdasági ügyektôl volt folyton gondterhelt. A bolond csak rabolta volna idejét, mi így is kevés jutott neki. Ezért az udvar bolondja kizárólag akkor jelent meg a trónteremben, mikor távoli csillagok küldöttsége érkezett, akiknek látniuk kellett, hogy ez az udvar bolondot is tart.

A bolond szerette ezeket a fogadásokat. Furcsa idegeneket láthatott ilyenkor, kik nehéz szkafanderekben tudtak csak létezni e számukra idegen világban, vagy végtagjaik száma, fejük torz formája, beszédük különlegessége ejtette ámulatba a bolondot. Ült hát a trón lábánál, hallgatta és nézte a csillagösvények utazóit. A tolmácsgép számára is fordított minden elhangzó mondatot, így olyan dolgokról szerzett tudomást, miket a vár népe is csak ritkán tudhatott meg.

Szomorúvá tette, mikor a Gamma Epszilon küldöttsége kért békét a királytól, mert a háborúban népességüknek csak töredéke maradt meg. Kacagott a Gortual rendszerbôl érkezett kereskedôkön, akik levegôt próbáltak ballonokban eladni a királynak, holott az egész bolygón csodásan tiszta volt a légkör. És elámult a Szubtarga intergalaktikus űrhajó csendes tudóscsoportján, akik tiszta energiából álló testüket gravitációs mezôkbe csomagolták ruha helyett, nehogy széthulljanak.

Az ilyen fogadások után gyakran látták az éjszaka utcára tévedôk az udvar bolondját, amint valamelyik bástyán állva a csillagos eget bámulja és vidám éneket zeng arról, hogy a végtelen térben végtelen a remény is.

Hogy miben reménykedik a bolond, azt azonban senki nem tudta.

Az udvar bolondjának a koraesti órák voltak a legnehezebbek, mégis ezeket élvezte leginkább. Ilyenkor visszavonult toronyszobájába, de az ajtót sarkig nyitvahagyta. Leült ágya és asztala közé, miután elrendezett mindent és kiszellôztetett. Szeretettel simította végig tekintetével könyveit, mik mindahányan voltak, a szerelemrôl meséltek szomorú történeteket. Aztán a tükör elôtt felvette szelíd, bölcsnek mondható mosolyát -- bár a bölcsességet senki nem fedezte fel benne, hiszen a bolond fején ilyenkor is halkan csilingelt sipkája -- és csendben várt.

Az öreg lépcsôk pedig hamarosan megreccsentek, valaki folytott káromkodással szidta a rozzant tákolmányt és a port, mi orrába ment. Ezen a bolond csak mosolygott. Amint az elsô ember megjelent a szoba ajtajában, elkezdôdött a bolond esti fogadóórája. Ez legtöbbször nem is egyetlen óra lett, mert sokan jöttek hozzá, mindig egyenként, gondosan kivárva, míg az elôzô illetô végez és távozik.

A bolond hellyel kínálta az érkezôt és csendesen megkérdezte tôle:

-- Mondd el, hogy mi bánt.

És az érkezôk, a bolond esti látogatói, elmondták. Mindenféle bánat, baj, gyász és szomorúság, gond és bizonytalanság akadt e panaszok között. A bolond nem mozdult, míg elhangzottak az elsô mondatok, majd mindig érezte, mikor kell megérintenie a beszélô kezét, vállát, vagy csak a szemébe nézni, mosolyt küldve felé.

Végül soha nem adott tanácsot. Nem is tudott volna, hiszen csak bolond volt és nem bölcs. A távozók azonban -- mindig igen sokan voltak és barátunknak nevezték a bolondot -- mikor újra a korhadt lépcsôre tették lábukat, már nem szidták azt, sem a port, mert lelkük szájukon keresztül a bolondra helyezte a súlyokat, miket addig maguk cipeltek. A bolond pedig csendes boldogsággal hallgatta távolodó lépteiket, de egyszerre felfigyelt egy újabb közelgôre és nem vetette le arcáról a mosolyt, hogy annak is jusson.

A király ebbôl is csak azt vette észre, hogy nem lát népében olyat, kit a bánata sorvasztott volna halálba, s gondolta; ez a nép egészséges és boldog.

Így élt hát e távoli birodalom udvarában a bolond, míg a Galaktikában sok csillag szórta szét önmagát a végtelenben, vagy omlott magába, született és égett ki. A bolond naponta ébresztette a Kikiáltót, így a várost és a birodalmat is, majd az utcákon mókázott. A sötétség perceit a kórházakban töltötte, mosoly-flastromot osztogatva. Aztán a palotába sietett, énekelt a bujaságról és gúnyolta a tábornokokat. A csendes termekben meghallgatta a visszhangokat és jövôt csent egy koldusnak, kirôl még maga sem tudta, hogy melyik lesz.

Minden nap délutánján eljutott a kertbe is, rejtôzött a bokrokban, majd sorra kérdezte a lányokat, melyik akar a felesége lenni. Utoljára a király leánya került sorra, s a bolond lenyelte könnyeit.

Ô maga sem vette észre, hogy ez egyre nehezebben sikerül.

Végül, valamely éjszakán, mit soha nem jegyzett fel senki, a bolond toronyszobájában álmot látott. Álmában bokorban bújt meg, onnan figyelte a király leányát és annak udvarhölgyeit. Könnyét beidta a föld, s ô már indult volna, hogy bolondozása közben feltegye az egyetlen kérdést, mire soha nem kapott jó választ, mikor valaki megérintette a vállát. A bolond álmában megfordult, talán kicsit meg is rémült. Egy leány állt fölötte, kinek arca szépséges volt, de ô még soha nem látta. S a bolondnak az a különös érzése támadt, hogy e álombéli lány nem a bolygóról, de még csak nem is a Galaktikából való. Elámult szépségén és fôleg azon, hogy ez a szépen formált arc valahogy minden leány arcát egyszerre tükrözte, kiket a bolond hosszú életében ismert, vagy csupán látott.

Az álombéli leány pedig lehajolt a bolondhoz, ki megszólalni sem bírt és a fülébe súgta:

-- Hiába vársz bolond, hogy egyszer más legyen a válasz. Igaza volt a király leányának, a te dolgod az, hogy mókázz, ébreszd a Kikiáltót, dalolj és meghallgasd azokat, kik az este óráiban eléd rakják bánatukat, hogy utána elfeledjék magukkal vinni. Csak én vagyok, aki szerelemmel foglak szeretni.

Ezzel a leány megcsókolta a bolondot, majd eltünt.

A bolond aznap elkerülte a kórházakat, mert olyan bánatot érzett, mi veszélyes lett volna a betegek számára. A palotába érve lantját sem vette elô, amiért csalódottságukban a lovászok meg akarták verni, de elmenekült. A katonák, kik nem mozdulhattak soha posztjukon, most csodálkozva néztek a bolond után, aki nem piszkálta meg gombjaikat és fegyverüket sem akarta elcsenni, csak szótlan sietett az üres termek felé.

És ott sem állt meg. Igyekvô léptei szörnyű visszhangokat keltettek a kristályfalú csarnokokban, mik azután sokáig nem ültek el.

A belsô udvar kertjébe érve a bolond elbizonytalanodott. Sokáig nézegette a tavak tükrén sikló hattyúkat, próbált beszélni egy ôzhöz, ki fejét vállához dörzsölte, de nem jött ki hang a torkán. Aztán a bolond hirtelen, mint ki elhatározásra jutott, a rétre ment. Nem rejtôzött a bokrok között, de hangos kacagással ugrott a lányok közé, akik nem vettek észre semmi különöset.

-- Hozzám jössz feleségül? -- bukfencezett az elsô lány elé és tekintetével rabul ejtette annak pillantását. A leány erre zavarba jött, elôbb nem talált a hangjára, majd ingerülten megrázta a fejét.

-- Dehogy megyek, mi lelt?!

A bolond pedig sorban kérdezte a többit nevetve, de a szeme mindig elárulta, így a régi válaszok helyett egyre durvább elutasítást kapott.

Legvégén a király leányához fordult, s annak barna szemébe nézett, hogy látta a galaxis minden csillagának ragyogását.

-- Leszel e a feleségem, hiszen ôszintén szeretlek?!

A király leánya megrémült. Nem tudta fejét elfordítani, pedig szerette volna, de a bolond tekintetével követelte a választ.

És ekkor a király leánya megértette végre:

-- Te ezt mindig is komolyan kérdezted! -- suttogta. -- Hát tudd meg akkor, hogy soha nem lennék sem én, sem más a feleséged, mert ahhoz bolondnak kellett volna születnünk.

Az udvar bolondja pedig késôn vette észre, hogy könnyeit elfelejtette lenyelni. Zokogni kezdett, sok év titkolt fájdalmának zokogásával. A leányok hirtelen megrémülve kincseket, barátságot, palotát igérve próbálták megvigasztalni, de mikor ez mind hiába volt, hívták az ôrséget és elvitették a bolondot.

Az ôrök pedig az udvar bolondját egyenesen a király elé vitték. A bolond ott sem tudta abbahagyni a zokogást még sokáig. A király türelmesen megvárta ezt az idôt, mindenkit kiparancsolt a trónterembôl és nem szólt semmit.

A bolond végre megnyugodott, bár két nap is eltelt addig. A király ekkor maga mellé intette a trón lábához, majd bolondja szemébe nézett. Most értette csak meg, látva azt a szempárt, hogy mennyit köszönhet a bolondnak. És megértett valami mást is.

-- Látom, hogy tudod már, hogyan teljesítsd be sorsodat. Mit kivánsz hát, bolond?

A bolond pedig töprengés nélkül válaszolt:

-- Engedj el a szolgálatból, király, és ha méltónak találsz rá, adj nekem egy kicsiny űrhajót, ami éppen csak működik.

A király bólintott és az udvar bolondja másnap hajnalban, senkitôl nem búcsúzva, titokban elhagyta a bolygót.

Többé nem került az udvarba bolond. Toronyszobáját érintetlenül befalazták, a Kikiáltó csörgôórát vásárolt magának és az éjszakai ôrség katonáit gyakran találták a hajnal sugarai átfagyva, mély álomba merülten.

A király leánya hamarosan férjhez ment a szomszédos Galaktika hercegéhez, hol elsô dolga volt, hogy az ottani udvari bolondot világgá kergesse. Udvarhölgyei azonban gyakran emlegették suttogva azt a másikat, ki elveszett a csillagok között.

Az egykori udvari bolond pedig kicsiny űrhajóján, minek még nevet sem adott, ölébe véve lantját azt a dalt énekelte folyton, mit senki nem hallhatott tôle, csak az öreg torony máladozó lépcsôfokai. Százezernyi fényévet repült így végig, mire elérte a Galaktika szélét.

Ott, hol kihunytak a távoli csillagok és tökéletes sötétség látszott mindenfelé, a bolond megállította hajóját. Sipkáján igazított keveset, lantját hátára vetette és rá sem nézve a rendben sorakozó űrruhákra, belépett a zsilipbe.

Különös dallamot dúdolt csendesen, mikor utolsó mozdulatával beengedte magához az űr hidegét...