Érzés-orzás

Így járt Lex is. Nem zavarta különösebben, hogy kiközösítették. Az ÉR feltalálása elôtt sem barátkozott a környékbeli kortársaival, mindig is egyedül volt. Sokat töprengett rajta, hogy miért nincsenek barátai. Végül arra a következtetésre jutott, hogy benne van a hiba. Az utóbbi idôben egyre gyakrabban gondolta végig tizennyolc életévét, de sehogy sem tudott rájönni, mit csinált rosszul.

Sokszor kívánta, hogy bárcsak ô is meghalt volna autóbalesetben, a szüleivel együtt. Egyedül ôt sikerült élve kimenteni a roncsok közül. Kész csoda, hogy megúszta. Nagyon csúnyán nézett ki, amikor kiszedték. A gyors orvosi beavatkozás hatására hamarosan teljesen felépült, és egészségesebb lett, mint valaha -- csak éppen a külsô sérülésekkel nem tudtak mit kezdeni az orvosok. Lex soha sem tartotta magát egy Rómeónak, de a balesete óta szinte nem is mert tükörbe nézni.

Addig sem volt sok barátja, de most még ôk is sorra elmaradoztak mellôle. Egyszerűen szégyelltek végigmenni vele az utcán. Tény, hogy Lex nem nyújtott valami kellemes látványt. Számított is rá, hogy ezért néhányan hűtlenek lesznek hozzá, de hogy mindannyian, azt ô sem gondolta volna.

Utólag átgondolva persze természetes volt a reakciójuk. Hiszen Lex hatalmas lakást, nyaralót, két kocsit és némi megtakarított pénzt örökölt -- mindezt tizennyolc éves korában. Kortársai mindig is ilyen vagyonról álmodoztak, és irigységükben hihetetlenül gyorsan el tudták felejteni, hogy Lex milyen tragédia útján jutott hozzá ezekhez a dolgokhoz. Mindnyájan átkozták a sorsot, amiért éppen egy ilyen undorító külsejű alakkal bánt bôkezűen. Meg voltak gyôzôdve róla, hogy hatalmas igazságtalanság történt, mert ôk -- akik vonzóak és ambiciózusak, tehát sokkal jobban fel tudnák használni ezeket a javakat -- nem részesülnek ilyen "szerencsében".

Lex tudta, hogy elég sokan így fogják fel a helyzetét. Külseje miatt senkivel sem tudta megosztani a problémáit, mert az emberek hűvös tartózkodással kezelték, nem szívesen beszélgettek vele. Tulajdonképpen már megszokta az egészet, de néha szinte elviselhetetlenül tört rá a magány érzése.

Mi mást tehetett volna ilyenkor, mint hogy álmodozott? Például arról, hogy egyszer felfedezik, és híres ember lesz. És akkor azok, akik most utálják, és szóba sem állnak vele, mind térden állva könyörögnek majd neki, hogy bocsásson meg. Ô pedig egy nagyvonalú intéssel kegyesen megbocsát, és közben tovább osztogatja az autogramokat.

Ha unatkozott, azzal szórakoztatta magát, hogy ehhez hasonló hihetetlen történeteket talált ki. Néha sikerült teljesen elfeledkeznie a valóságról. Képzeletben sosem látott tájakat járt be, fantasztikus kalandokon esett át. ÉR-t is azért szeretett volna venni, mert némelyik képzelet szülte környezet annyira megtetszett neki, hogy szeretett volna újból "elmenni" oda.

Egyetlen dolog tartotta vissza: nem mert belépni a Cartimbosh cég üzleteibe. Az ÉR-boltokban mindig hatalmas tömeg tolongott, és Lex attól félt, hogy ismerôsökkel találkozik. Márpedig akkor mindenféléket összebeszélnének a háta mögött. Pedig ô nem is arra akarja használni az ÉR-t, amire a legtöbb ember. Olyan undorító dolgokra ô képtelen lenne.

Gyakran elôfordult például, hogy aki nem mert kipróbálni a kábítószert, egyszerűen kölcsönkérte egy narkós felvételét, amit kábulat közben készített. Sôt! A rosszlányok már nemcsak magukat, hanem az érzéseiket is árulták -- szintén lemezen. Ha valaki a feleségétôl, vagy valamilyen fertôzéstôl félt, a lány helyett a lemezét vette meg. Pontosan ugyanolyan élményben lehetett része, mintha az elôbbit választotta volna.

A befutni vágyó telt keblű, igézô szemű lányok sem pazarolták már az idejüket fotózásra. Pedig azelôtt rengeteg olyan hölgy akadt, aki úgy indult el a világhírnév felé, hogy meglehetôsem lenge ruházatban fotóztatta magát. Amikor aztán idomai révén elég nagy hírnévre tett szert, akkor kijelentette, hogy ô színésznô, énekesnô vagy más híresség szeretne lenni. És lett is, akár volt hozzá tehetsége, akár nem.

Ez a világ már letűnt. Aki most sztár szeretne lenni, annak elôször érzés-lemezt kell készítenie, hogy a felvételt átérezve ezer és ezer férfi bújhasson be egyszerre az ágyába. Ez az egyetlen esély arra, hogy valaki sztárjelöltként piacképes legyen. Csak ezután jöhet a fotó, a hanglemez, a film.

Lex utálta az effajta ÉR-lemezeket. Ô teljesen mást kezdett volna a készülékkel. Kapcsolatot szeretett volna teremteni másokkal. Azt remélte, ha megismerik, milyen is ô belül, talán a külsejétôl sem fognak annyian idegenkedni. Egyébként hallotta rebesgetni hogy Hallerék pontosan ezért találták fel a gépet: hogy önkifejezési eszköz legyen.

A készülék utáni vágya végül legyôzte félelmét. Kiszemelt egy viszonylag eldugott boltot, amely kellôen távol volt a lakásától. Még ebben az üzletben is jó néhány vevô tolongott. Amíg bátorságot gyűjtött a belépéshez, a kirakatot nézegette.

Az üveg mögött elsôsorban lemezek sorakoztak -- az ÉR-t magát már alig lehetett eladni, hiszen szinte minden családban akadt egy-két darab belôle. A lemezforgalom viszont elképesztô méreteket öltött. A lemezboltokban egyaránt adtak és vettek lemezeket: szinte bárki bevihette saját élményeirôl készült felvételét, és ha a cég emberei elég érdekesnek, piacképesnek tartották, sokszorosítani és árusítani kezdték. Szükség volt erre, máskülönben nem lett volna mit eladni. A Cartimbosh cégnek volt ugyan egy "profi" gárdája, akik a vállalat pénzén mindenféle különleges helyzetbe kerültek, hogy érzéseiket felvehessék, de ez nem volt igazán jellemzô. Mindössze néhány ember akadt a Földön, aki kizárólag élményei rögzítésébôl élt.

A kirakat meglehetôsen giccses látványt nyújtott. A lemezborítókon harsány, eltúlzott grafikák, fölöttük a sokat sejtetô címmel. Amelyikre rákerült a "szerzô" neve is, az már igen elit felvételnek számított, és ez az árban is tükrözôdött.

Ehhez hasonló élményekkel volt teli az egész bolt. Lex ismét elbizonytalanodott. Elôre is szégyellte magát, amiért egy ilyen üzletben szándékozik vásárolni. Már-már azon volt, hogy hazamegy, amikor a kirakat egyik eldugott sarkában egy egyszerű, teljesen szürke borítójú lemezt pillantott meg, ezzel a felirattal:

Vett egy nagy levegôt, mintha halálugrásra készülne, és belépett a boltba. Úgy izgult, hogy se látott, se hallott. Nem tudta megállapítani, hogy mekkora a helyiség, vagy hányan tartózkodnak benne. Csak a pultot látta, és mögötte egy eladót. Alvajáróként indult felé.

Az eladó harminc év körüli, magas vékony, jóképű férfi volt. Amikor Lex odalépett hozzá, felé fordult.

-- Jó napot kívánok, uram. Mivel szolgálhatok?

A hangja színtelen volt, és nem nézett Lex szemébe. Lex már hozzászokott, hogy külseje ilyesmire készteti az embereket, de úgy érezte, hogy ez a fiatalember bárki mással is ugyanígy viselkedne.

-- Khm... Én kérem... Én egy ÉR-t szeretnék...

Meglepte saját remegô, cérnavékony hangja. Az eladó azonban nem zavartatta magát, a stílusa mit sem változott.

-- Milyen színűt parancsol, kedves uram?

-- Mindegy milyen színű kérem... Csak működjön...

-- Ajánlhatom ezt a szürke-fekete modellt? Ez a legelegánsabb szériánk.

-- Persze, persze, jó lesz...

-- Óhajtja kipróbálni?

-- Nem köszönöm, inkább otthon... -- rebegte Lex, miközben a táskájába süllyesztette a készüléket.

-- Természetesen ha bármi rendellenességet észlel, készséggel állunk rendelkezésére. Lemezt parancsol hozzá?

Lexet egyre inkább egy robotra emlékeztette ez a szenvtelen figura, aki még mindig kerülte a tekintetét.

-- Lemezt?... Igen, adjon kérem három üreset... és a Magányt...

Az eladó most elôször pillantott rá.

-- A Magányt? Elnézést uram, de attól tartok, nincs ilyen lemezünk.

Lex ha lehet, még jobban zavarba jött.

-- Izé... a kirakatban láttam... Tudja, olyan szürke... Na, hogy is hívják?... Igen, Edith Linterhard felvétele...

Az eladó tekintete folytatta közömbös körútját.

-- Valóban uram, önnek igaza van. Elnézést kérek, elfeledkeztem errôl a felvételrôl. Az az igazság, hogy ez az egyetlen lemezünk, amelyre nem egy valódi, megélt élményt, hanem fantáziaszülte gondolatsort rögzítettek. Ez egy újfajta művészi próbálkozás, és az emberek nem nagyon keresik, ezért mehetett ki a fejembôl. Máris hozom, uram.

Lex most már kifejezetten sajnálta a férfit, aki megélt élménynek nevezte a baarsi autóverseny megnyerését, vagy Narie Gabet csókját, és "fantáziaszülte gondolatsornak" a magányt. Mintha a magány nem lenne ugyanolyan megélt élmény, mint bármi más. Mintha nem lehetne ugyanúgy lemezre venni, mint a tengerparti sétát. Úgy látszik, ez a fickó csak azt nevezi élménynek, amikor "történik valami". Lehet, hogy meg sem értené a Magány című lemezt. Unottan félredobná, és inkább tenne még egy kört az Ambeal űrsikló körül, vagy részt venne a kommandós akcióban. Mert azok élmények. A magány nem. A magány nem is létezik, csak egy újfajta művészi próbálkozás.

Amíg az eladó kinyitotta a kirakatot, hogy kihalássza a kívánt lemezt, Lexnek szöget ütött a fejében az elôzô gondolatmenete. Lehet, hogy az egyes emberek nem ugyanazt fogják fel, amikor megérzik ugyanazt a lemezt? Esetleg lehetnek olyan emberek, akik valamilyen okból nem képesek igazán mély érzésekre? Elképzelhetô, hogy egy érzelemdús lemeznek csak a fô gondolatmenetét képesek követni, a finomabb rezdüléseket észre sem veszik, s közben maguk sem tudnak róla? Lehet, hogy ô maga is csak a töredékét, felszínét fogja majd fel a Magány című művészi próbálkozásnak? Gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat, mert érezte, hogy ha továbbmegy, a végén egyfajta fajelmélethez fog kilyukadni.

-- Parancsoljon uram, a lemezei.

Lex összerezzent. Miután kapcsolt, hogy hol is van, fizetett, és sietve távozott.

Csak akkor nyugodott meg igazán, amikor kulcsra zárta maga mögött a lakása ajtaját. Ott állt egy darabig, háttal az ajtónak támaszkodva, mint aki kipiheni egy igen veszélyes akció izgalmait.

Most már nem sietett sehová. Komótosan vetkôzött le. Besétált a nappaliba, majd leült, és szertartásos mozdulatokkal kirakta egymás mellé az ÉR-t és a lemezeket. Olyan méltóságteljesen tekintett végig a tárgyakon, akár egy római hadvezér. Elhatározta, hogy csupa eredeti gondolatot fog lemezre venni. Vadonatújakat. Egyénieket. Amilyeneket más nem tud.

Mindenekelôtt azonban a Magányt akarta megérezni. Óvatosan felnyitotta az ÉR tetejét, majd mintha hímes tojást fogna, elôhúzta a lemezt is a tokjából. Tudta, hogy a tenyérnyi korongot nyugodtan megmarkolhatná, vagy hajlítgathatná, akkor sem lenne semmi baja, ô azonban a széleinél fogva tartotta, mintha régi, mikrobarázdás lemezrôl lenne szó.

Izgatottan vette fel a fejhallgatót. El sem tudta képzelni, milyen élményben lesz része. Hátradôlt a fotelban, és elindította a felvételt.

Furcsa, sosem tapasztalt érzés kerítette a hatalmába. Mintha megkettôzôdött volna: valaki más is helyet kért a bensôjében. Elôször csak a fejében, de a betolakodó módszeresen haladt elôre, és hamarosan minden porcikáját uralta. Lex nem tudhatta, hogy ez még csak a kötelezôen elôírt "felvezetés", hogy a hirtelen személyiség-váltás ne okozhasson sokkot. Ahogy a "másik" egyre újabb területeket hódított el, Lex fokozatosan vesztette el én-tudatát. Éppen csak annyi maradt meg benne saját magából, amennyi a biztonság kedvéért okvetlenül szükséges volt.

A felvezetés után Lex hirtelen kimondhatatlan szomorúságot érzett. Az egyedüllét szomorúságát. Gondos felvezetés ide vagy oda, az élmény még így is mélyen megrázta. Olyan sokrétű, pillanatonként változó volt az egész, amit szavakkal nem is lehet visszaadni. Rengeteg várakozással eltöltött óra, hiábavaló próbálkozások, tehetetlen düh, ábrándozás és vágyakozás sűrűsödött össze a felvételen. Lexet leginkább egy hatalmas segélykiáltásra emlékeztette ez az érzés, amire azonnal válaszolni kell. Ô maga is gyakran érzett ilyesmit, csakhogy most valaki más "beszélt belôle". Szólni, kiáltani szeretett volna, hogy a másik észrevegye: ô is itt van, és kész segíteni rajta. Természetesen képtelen volt rá.

A szerzô visszavonulása szintén fokozatosan zajlott le, de jóval gyorsabban, mint a bemutatkozása, így Lex egyik pillanatról a másikra egyedül találta magát.

Két kézzel kapott a fejéhez. Hirtelen észvesztôen üresnek találta az agyát. Magányos gondolatai vadul keresték a társakat, akik az elôbb még olyan otthonosan tanyáztak a koponyájában. De a gondolatok hiába száguldottak végig az agytekervényeken, hiába pattogtak keresztül a legrejtettebb zugokon is, senkit és semmit nem találtak. Lex úgy érezte magát, mint akinek ötvenéves korában mutattak elôször távcsövet, hagyták, hogy bámuljon bele egy kicsit, azután hirtelen elvették a szeme elôl. Érzékszervei, melyekkel eddig meg volt elégedve, most gyengének, szinte használhatatlannak tűntek. Minden erejével megpróbálta visszaidézni az elôzô tudati állapotát, és újra elképzelni, hogyan is zajlott le az egész. A legkézenfekvôbb megoldás, tudniillik hogy újra elindíthatná a lemezt, fel sem merült benne. Teljesen elvette az eszét, hogy egy-két másodperccel ezelôtt még nem Lexnek, hanem Edith-nek hívták, és néhány kilométerre az otthonától egy hasonló lakásban ült, egy kényelmes karosszékben.

Egy váratlanul felmerülô kérdés kijózanította: honnan veszi, hogy csak néhány kilométerre innen? És a karosszék?

Most jött rá, hogy az elôbb csak a gondolatokra koncentrált, a környezetre nem. Pedig még azt is érzékelte, hogy egy párna volt a háta mögött a karosszékben. Nagyjából az egész szobára emlékezett. Az ablakon keresztül az Abraham-templom tornya látszott, ami valóban nincs messze. Abban is biztos volt, hogy Edith vele egyidôs lány lehet. És még ezen kívül is rengeteg információ maradt meg benne, ami elôször fel sem tűnt neki.

Sosem gondolta volna, hogy egy ÉR-felvétel ilyen sokrétű lehet. Talán ha újra megérzi, még újabb részleteket fedez fel rajta? Sietve újraindította a lemezt. Azután még legalább ötször megérezte, de minden maradt a régiben. Úgy látszik, elsôre felfogta az egészet. Kicsit csalódott, de azután rájött, hogy semmi oka szomorkodni, sôt.

Este azzal a boldog tudattal feküdt le, hogy talált valakit, aki hasonlít hozzá. Aki biztosan megértené ôt. Aki talán társa lehetne.

Egyetlen cél lebegett elôtte: meg kell találni Edithet!

Ahogy teltek-múltak a napok, kezdeti lelkesedése alábbhagyott. Az elsô fellángolás után ugyanis megpróbálta józanul, elfogultság nélkül felmérni a helyzetet, és az így kapott kép már korántsem volt olyan szívderítô.

Elôször is: azt sem tudja, hol keresse Edithet. Az, hogy a lány ablakából az Abraham templomra látni, meglehetôsen gyenge kiindulópont egy nyomozáshoz. A Cartimboshnál biztosan megvan a címe, de nyilván teljes diszkréciót ígérnek annak, aki eladja nekik az érzéseit.

Különben is, ha sikerülne találkozniuk, Edith bizonyára visszataszítónak találná a külsejét. Bár a felvételbôl azt lehetett kiérezni, hogy a lánynak iszonyúan szüksége van valakire, szinte bárkire, annyira egyedül van. De ha ô, Lex megjelenne, Edith valószínűleg azt mondaná: na ennyire azért nem vagyok magányos.

Ehhez hasonló indokokat agyalt ki annak a magyarázatára, hogy miért nem tesz semmit. Valójában csak azt próbálta eltitkolni maga elôtt, hogy túl gyáva a kezdeményezéshez. Fél a saját külsejétôl. Pedig valahol belül csalhatatlanul érezte, hogy Edith nem utasítaná vissza.

Mindenesetre összehasonlíthatatlanul kellemesebb volt a közérzete az ÉR megvásárlása óta. Amikor hazament a munkából, mindig az volt az elsô dolga, hogy leült a készülékhez. Felvette a fejhallgatót, lenyomta a "felvétel" gombját, és szabadjára engedte a fantáziáját. A gép pedig feltűnés nélkül rögzítette minden egyes gondolatát. Lemezei hamarosan beteltek képzelet szülte tájakkal, lényekkel. Kénytelen volt újabb és újabb üres korongokat vásárolni.

Gondolatban sosem látott helyeket barangolt be. Fôleg a természet szépségeit kereste. Imádta a lélegzetelállító meredélyeket, a vízeséseket, a mélyben térképszerűen elterülô síkságokat; a zord, kopár, vakító hegycsúcsok és a zöld, növénydús, élettel teli völgyek ellentétét.

Rendszerint olyan történeteket talált ki, amelyekben a civilizáció messzemenôkig alkalmazkodott a természethez, építményeivel nem csúfította, hanem gazdagította a tájat. Járt növény és szikla alakú épületekben, összkomfortos, csúcstechnológiával berendezett barlangokban, furcsa, fa-szerű növények tetejére és törzsének belsejébe épült házakban, a föld alá fúrt alagutakban, a levegôben lebegô városokban.

Részt vett egy szigetvilágért folytatott harcban egy olyan bolygón, ahol a felszín kilencven százalékát víz borította. A csata természetesen a tengeren folyt le, és a "harci szekereket" fókaszerű vizilények húzták. Máshol repülni tudó, kecses háziállatokon közlekedett mindenki, akár baráti látogatásról, akár vadászatról volt szó. Olyan hely is akadt, ahol az energiatermelés egy másik dimenzióban folyt, ahonnan irányított gömbvillámokkal küldték át az energiát a három dimenziós térbe.

A saját maga teremtette világokban senki nem nézte le a külseje miatt. Elfogadták olyannak, amilyen. Sôt, nem csak elfogadták, szerették is. Rengeteg barátja volt. Furcsábbnál furcsább lények társaságában esett át a leghajmeresztôbb kalandokon. Érdekes módon azonban egyetlen olyan világot sem gondolt ki, amelyben emberek éltek volna.

Természetesen voltak kedvenc lemezei -- a legjobban sikerült felvételeket többször is átérezte. Sosem unta meg ôket -- igaz, nem is nagyon volt ideje rá, mert közben gyártotta az újabbakat. Nem pusztán a saját szórakoztatására készítette ôket; abban reménykedett, hogy ha ezeket a felvételeket megmutatja másoknak, akkor talán megint jó fejnek fogják majd tartani. Talán újra barátokra lelhet.

Hamarosan annyi lemez gyűlt össze a polcán, hogy a segítségükkel akár napokat is tölthetett volna mérhetetlenül messze az otthonától, felhôtlen boldogságban. Persze valahol a lelke mélyén tudta, hogy ez közel sincs az igazi boldogsághoz. Az ÉR csak amolyan gyógyszer: csillapítja a fájdalmakat, de a betegséget nem szűnteti meg.

Néha eszébe jutott Edith. Olyankor nem csak elszomorodott, hanem szégyellte is magát. Szégyellte, hogy nem mer válaszolni a segélykiáltásra. Pedig biztos volt benne, hogy Edith csakis azért adta el ezt a lemezt, mert választ vár rá -- máskülönben valószínűleg nem szokása pénzért árulni az érzéseit. Olyan volt ez a felvétel, mint a nyílt tengeren sodródó palackposta. Lex megtalálta, és kibontotta. És ahelyett, hogy tenne valamit, a csodára vár.

Egyik délután, amikor éppen el akarta rakni az ÉR-t és a legfrissebb felvételét, valaki csöngetett. Lex megörült a csengô hangjának. Nagyon kevés látogató járt hozzá, ô pedig igencsak vágyott már egy kis beszélgetésre, úgyhogy sietett ajtót nyitni. Közben azt találgatta, vajon ki lehet az.

A valóság minden várakozását felülmúlta. Egy rendkívül csinos, vele körülbelül egyidôs lány a folyosón, akit még sosem látott azelôtt. Nem, nem is csinos volt, hanem szép. Gyönyörű. Lex szólni sem tudott a meglepetéstôl, így a lány kezdte a beszélgetést.

-- Szia -- köszönt mosolyogva. -- Edith Linterhard vagyok a Cartimbosh cégtôl. Bejöhetek?

Lex nem akart hinni a fülének. Szóval megtörtént a csoda. Rögtön tudta, hogy el fog rontani mindent. Minél nagyobb a tét, minél jobban szeretne elérni valamit, annál ügyetlenebb és sutább szokott lenni a harc során. Most is biztos dadogni és szerencsétlenkedni fog egész idô alatt.

-- Szia... Khm.. Engem Lexnek hívnak... Izé... Gyere csak be, persze, nyugodtan, parancsolj...

Kezdôdik -- gondolta magában. Edith semmit sem vett észre a zavarából, vagy legalábbis úgy tett. Belépett az elôszobába.

-- Talán menjünk be a nappaliba -- javasolta Lex, egy invitáló kézmozdulat kíséretében. Az isteni csoda bólintott, és lassan ellebegett a mutatott irányba. Lex még mindig képtelen volt elhinni, hogy ez igaz.

Edith megpillantotta az ÉR-t az asztalon.

-- Ez a kis masina hozott ide -- mutatott rá mosolyogva.

Dehát az lehetetlen -- csúszott ki majdnem Lex száján, de a lány szerencsére folytatta, így nem hagyta szóhoz jutni.

-- A cégünk egy idô után minden vásárlónál ellenôrzi, nem merült-e fel valami rendellenesség az ÉR működésével kapcsolatban. Tudod nagyon új még ez a termék, és a Cartimbosh-t folyton azzal vádolják, hogy a piacra dobás elôtt nem végezte el a szükséges vizsgálatokat a lehetséges egészségügyi, lélektani és társadalmi hatásokról. Ezzel a felméréssel próbáljuk meg pótolni a mulasztást. Persze az ÉR ellenzôi csak fújják a magukét, hogy ez esô után köpönyeg, meg ilyesmi.

-- Értem... -- hebegte csalódottan Lex. Szóval csak ezért jött a lány. És még azt mondják, minden csoda három napig tart. Tessék, ez még két percig sem tartott, rögtön fény derült a logikus és racionális magyarázatra. Maga sem értette, hogyan gondolhatott arra, hogy Edith személy szerint hozzá jött, hogy valami elképzelhetetlen módon rátalált, hogy megtette azt, amit ô nem mert. Szó sincs ilyesmirôl. Ô, Lex, most egyszerűen csak egy vevô. Megkérdezik, elégedett-e a termékkel és kész.

Hirtelen támadt vakmerôséggel elhatározta, hogy mindenképpen itt tartja egy darabig a lányt.

-- Parancsolj, foglalj helyet! Szóval te a Cartimboshnál dolgozol?

-- Aha -- bólintott a lány, miután leült. -- Meglepôen természetes módon viselkedett. Ugyanúgy bánt Lex-szel, mint bárki mással. Nem húzódozott egy kis beszélgetéstôl, nem nézett másfelé, és nem akart elsietni -- egyszerűen kedves volt.

-- Sajnos nem sikerült továbbtanulnom -- folytatta. -- Jövôre újra próbálkozom. Addig is el kellett helyezkednem valahol, és mivel úgy hallottam, hogy jövôre a felvételibe is belekeverik az ÉR-t, ezért a legcélszerűbbnek látszott a Cartimboshhoz menni.

-- Belekeverik a felvételibe? Ezt hogy érted?

-- El sem tudom képzelni. Viszont biztos forrásból hallottam.

Ezen jót nevettek. Lex közben lázasan törte a fejét, hogyan terelhetné olyan mederbe a beszélgetést, hogy az orruk elôtt fekvô ÉR minôsítésére minél késôbb kerüljön sor. Sajnos mire eszébe jutott valami, Edith már megszólalt.

-- Nos, meg vagy elégedve a készülékeddel?

-- Iiigen...

-- Ez nem hangzott túl meggyôzôen -- mosolygott a lány. -- A biztonság kedvéért kipróbálom, csak egy perc az egész.

Keresgélni kezdett a táskájában.

-- Hová tehettem azt a lemezt?...

Lexnek hirtelen támadt egy ötlete, ami egészen lázba hozta. Megpróbálta összeszedni maradék bátorságát.

-- Izé... Van egy csomó lemezem, nyugodtan megérezhetsz egyet közülük...

-- Ó, igazán nem akarlak ilyesmivel terhelni, mindjárt megtalálom azt a felvételt...

-- Semmi probléma, szívesen adom!

Sebesen berakta az asztalon heverô lemezt az ÉR-be, és odanyújtotta Edithnek.

-- Na jó -- bólintott a lány. -- Bár ez szabályellenes.

Felrakta a fejhallgatót -- mindenki így hívta, pedig a valódi fejhallgatóhoz szinte semmi köze sem volt -- majd elindította a felvételt. Lex feszülten figyelte a reakcióját, a csukott szemű, rezzenéstelen arcról azonban semmit sem tudott leolvasni. Csak kimondhatatlan szépséget. Szobrászok, festôk, költôk álmodhatnak ilyen múzsáról -- ha jó formában vannak. Lex sehogy sem tudott betelni az arc finom vonalainak harmóniájával, az ajkak festôi ívével, a hosszú, fürtös, ébenfekete haj látványával.

Edith közben mérhetetlenül távol járt. Egy teljesen más világban. Elôször koromfekete sötétség vette körül, fogalma sem volt, hol lehet. Tompa dübörgést hallott a közelbôl. Tapogatózva indult a hang irányába. Ahogy a zaj erôsödött, úgy lett egyre világosabb körülötte. Hamarosan kiderült, hogy egy barlangban van, amelynek falát furcsa primitív rajzolatok díszítik. Közelebb botorkált az egyik ilyen ábrához, hogy alaposabban megvizsgálja. A rajz egy hatalmas tojásból kikelô madárembert ábrázolt.

Edith képtelen volt felfogni a helyzetet. Nem tehetett mást, tovább tapogatózott. Egy hirtelen kanyar után láthatóvá vált a dübörgés forrása: a barlang bejáratát vastag, alázúduló vízfüggöny zárta el. Edith tanácstalanul pillantott körül. Hirtelen felfedezett egy keskeny folyosót, amely a barlang szájától jobbra indult, és amelynek egyik falát a vízesés alkotta. Habozás nélkül elindult felé.

Csak úgy fért be az üregbe, hogy hátát a sziklafalnak vetve oldalazott jobbra, az orra elôtt néhány centiméterrel pedig megállíthatatlanul dübörgött lefelé a víz. Az aláhulló víztömeg olyannyira vastag és sebes volt, hogy nem lehetett keresztüllátni rajta. Egy perc kínlódás után a vízfüggöny még mindig nem akart véget érni. Edith megszeppent. Megpróbálta felmérni a vízesés méreteit. A vájat, amiben haladt, sem fölfelé, sem lefelé nem engedett kitekintést, jobbra és balra viszont messzire el lehetett látni. Elöl víz, hátul szikla -- ameddig csak a szeme ellátott.

Rövid pihenô után elszántan indult tovább. Újabb végtelennek tűnô perc elteltével úgy érezte, mintha erôsödne a napsütés. Csakhogy a járat is szűkülni kezdett. A víz fenyegetôen közeledett hozzá, arcán érezte hideg permetét. Nem mert megállni, de még a fejét sem merte elfordítani. Csak remegô térdekkel oldalazott tovább.

Amikor már úgy érezte, nem bírja tovább, teljesen váratlanul eltűnt a víz, és lélegzetelállító kilátás tárult a szemei elé. Hatalmas szavannás síkság terült el néhány száz méterrel a lábai alatt, ami bal kéz felé szinte végtelennek tűnt, jobbra viszont sűrű erdô borította dombságba ment át. A látóhatárt kékesszürke színű, magas hegyek csipkézték. A zord sziklákon egyetlen növény sem díszelgett, a csúcsokon hó szikrázott. A hegyek lábánál húzódó erdô azonban olyan pompázatosan zöld volt, amilyet Edith még sohasem látott. A síkságot egy kanyargó folyó vágta ketté, annak a partján volt a legfeltűnôbb ez a harsogó zöld szín.

Edith hamarosan ráeszmélt, hogy ez ugyanaz a folyó, ami alól az imént elômászott, hiszen lábaitól folyt a távoli hegyek felé. A folyásiránnyal ellentétesen követni kezdte szemével a messzeségbôl kanyargó, vékony, de egyre vastagodó kék szalagot. Közben természetesen egyre lejjebb hajtotta a fejét.

Egyszercsak iszonyúan megrettent. Eddig annyira lenyűgözte a látvány, hogy eszébe sem jutott megnézni, hol is van. Most látta meg. Legalább háromszáz méter magasan állt, egy kínosan keskeny sziklapárkányon. Alatta egy szinte teljesen függôleges sziklafal meredezett. Lent a mélyben egy kristálytiszta vizű, hatalmas tó csillogott. Tulajdonképpen nem is tó volt az, hanem a folyó kiöblösödése, hiszen ide hullott bele az a rettenetesen sok víz, hogy onnan lassan, méltóságteljesen folydogáljon tovább.

Edithet hatalmába kerítette a halálfélelem. Remegve emelte fel a fejét. Annyi helye sem volt, hogy legalább egy kicsit hátrébb lépjen. Megpróbált minél inkább hozzálapulni a háta mögötti sziklához, de érezte, hogy egyre jobban elhagyja az ereje. Kétségbeesetten nézett körül, valamiféle segítséget remélve.

Balra nézve pillantotta meg azt a látványt, amely a végsô csapást mérte az idegrendszerére. A vízesést. A legalább száz méter széles és négyszáz méter magas, közvetlen közelében aládübörgô víztömeg szinte megbabonázta. Sehogy sem tudta levenni róla a szemét. Ahogy nézte, lassanként minden más gondolat elillant a fejébôl, és csak egyetlen egy maradt: lefelé, lefelé, lefelé...

Öntudatlanul ugyan, de magadta magát. Koncentrációja lankadt, izmai elernyedtek, és ez bôven elég is volt. Már zuhant is.

Izgulni izgult ugyan, de valahogy képtelen volt felfogni, hogy itt a vég. Minden félelmén áttört valami ôsi ösztön: érezte, hogy szét kell tárnia a karjait. Bár semmilyen magyarázatot nem talált erre az "üzenetre", de megtette, amire a bensôje utasította.

A zuhanás azon nyomban fékezôdött. Edith egyszerre megértett mindent. Hátrapillantott, és meg sem lepôdött, amikor észrevette, hogy mindkét oldalán, csuklójától a bokájáig egy majdnem teljesen átlátszó "szárny" húzódik. A valószínűleg energiából álló vékony hártya nyugtalanul vibrált, egyes pillanatokban pedig a szivárvány minden színében pompázott.

Edith már egy cseppet sem félt. Boldogan körözött a tó fölött, spirális pályán vitorlázva lefelé. Még sosem örült annyira az életnek, mint most. A körök átmérôje nôttön nôtt, Edith egyre közelebb merészkedett a vízeséshez. Roppantul élvezte önnön vakmerôségét, és azt a tudatot, hogy néhány másodperccel ezelôtt két lábon állva nem tudott ellenállni a víz csábító hatásának, most viszont igen. Amikor pedig újra és újra eltávolodott a hegytôl, akkor a lenyűgözô tájban gyönyörködött.

Új "testrészét" önmaga számára is meglepô biztonsággal kezelte, mintha ez a tulajdonság vele született volna. Erre egyetlen lehetséges magyarázat kínálkozott: a repülés tudománya valóban vele született, mégpedig az imént, fent a barlangban.

Lentrôl ismerôs zaj csapta meg a fülét. A parti bokrok között hozzá hasonló madáremberek bujkáltak, és izgatottan mutogattak fölfelé. Edith automatikusan odafordította a fejét. Legalább háromszáz méter magasan egy lentrôl iszonyúan aprónak tűnô alak araszolt elô a vízesés mögül, egy életveszélyesen keskeny párkányon.

Lex úgy saccolta, körülbelül húsz perc lehet a felvétel. Elhatározta, hogy addig is rendet rak egy kicsit a lakásában. Óvatosan állt fel, nehogy valami zajt csapjon, amivel felriaszthatja Edithet. A lány még mindig úgy ült ott hátrahajtott fejjel, mint aki napozik. Akár halottnak is nézhette volna valaki, ha ritmikus lélegzetvétele nem árulkodik az ellenkezôjérôl.

Lex elôször a saját szobájában szedte össze a szétszórt holmikat, és közben egyszer se mulasztotta el, hogy az ajtó elôtt elhaladva be ne pillantson a nappaliba. Most döbbent rá, hogy eddig nem is sejtette, milyen az igazi szerelem. Minden eddigi érzelem csak múló fellángolásnak tűnt Edith iránt táplált vonzalmához képest. Lex elfeledkezett az összes gondjáról, és egyszeriben úgy érezte, mindenre képes.

Még sosem mosogatott el olyan gyorsan, mint most. Sietett vissza a nappaliba, mert feltétlenül ott akart lenni, amikor Edith magához tér. Jól számított: a lány szempillái alig láthatóan megrezdültek. Hamarosan a keze is megmozdult tétován. Látszott, hogy a Cartimbosh cég elôírásai szerint fokozatosan tér vissza belé az élet -- pontosabban a valódi én-tudat.

Amikor kinyitotta a szemét, meglepôen értelmes volt a tekintete. Az emberek ilyenkor általában nem tudják, hol vannak, és mi történt velük, Edith viszont azon nyomban magához tért. Lex úgy vélte, ez azért van, mert a lány jóval több lemezt érzett már meg életében, mint egy átlagember.

A lány egy gyors mozdulattal lerántotta a fejhallgatót, és hitetlenkedve, de ugyanakkor csodálattal pillantott Lexre.

-- Ez... ez egyszerűen lehetetlen... Hol történt meg veled ez az egész?... És honnan tudsz repülni?...

Lex elmosolyodott.

-- Félreérted a helyzetet. Ez sosem történt meg. Nem egy valódi élményemet vettem föl. Én találtam ki az egészet.

Edith még mindig úgy festett, mint akivel fordult egyet a világ. Egyre csak a fejét rázta, képtelen volt szembenézni a valósággal. Mert ha megteszi, összeomlik az eddig biztosnak hitt világnézete, és kezdheti újra felépíteni az egészet, legelölrôl.

-- Nem... Ilyen nincs... Mindenki tudja, hogy ilyet nem lehet...csinálni... Éreztem a vizet az arcomon... a követ a lábam alatt... Féltem és örültem... Repültem... Nem lehet annyira erôs a fantáziád, hogy ilyen tökéletes érzékszervi csalódásokat produkáljon!

-- Ha viszont nem a fantáziám volt az -- érvelt Lex, -- akkor mindez valóban megtörtént velem. Nos, melyik a hihetôbb?

Harmadik variáció valóban nem létezett, Edith pedig nem tudta, melyiket válassza a két rossz közül. Teljesen elvesztette a lába alól a talajt. Akármelyik változatot is hiszi el, azt kell feltételeznie, hogy Lex természetfeletti képességekkel rendelkezik. Az ilyesmit pedig nem egykönnyen vette be a gyomra. Lex megérezte a lány ijedtségét, Látta riadt szemeit, látta, hogy izmai megfeszülnek, mintha menekülésre készülne. Lex sokféle reakcióra számított, de erre nem , hiszen éppen az ellenkezôjét szerette volna elérni. Egészen elkeseredett. Magabiztossága megtört, ismét dadogni kezdett.

-- Nem kell félni tôlem... Izé... Én... én csak úgy kitaláltam ezeket... Lehet, hogy... hogy te még nem találkoztál ilyen felvétellel, de ez nem jelenti azt, hogy ilyen nincs is... Nézd meg, tele van vele a polc...

Edith meglepetten nyugtázta a látványt. A sötétbarna, elemes szekrénysor egyik polcát valóban ÉR-lemezek foglalták el. A lány legalább százra becsülte a felvételek számát. Lassan kezdte elhinni, amit Lex mondott.

-- Ezeket mind te vetted fel? -- kérdezte csodálkozva.

-- Ühüm -- bólintott zavartan a fiú.

-- És csupa ilyen... fantáziaszülte történet van rajtuk?

-- Aha...

Edith hihetetlen változáson ment keresztül: minden átmenet nélkül lelkesedni kezdett.

-- Dehát ez csodálatos!... Tudod, hogy te vagy az elsô a világon, aki ilyet csinált?

Lex nem volt hozzászokva a dicsérethez, fôleg így szemtôl szemben nem.

-- Tényleg? -- rebegte alig hallhatóan.

-- Igen, egészen biztos! A Cartimbosh szoftver-részlegén dolgozom, hallottam volna róla, ha bárhol a világon efféle felvétel lenne forgalomban. Ez óriási szenzáció, egyedülálló az egész Földön!

-- És a Magány? -- vágott közbe Lex. Elhatározta, hogy rámenôs lesz, hátha attól menet közben megjön a bátorsága. Edith zavarba is jött a hirtelen témaváltástól. Elpirult, meglepetésében nem tudta, mit mondjon.

-- Ismered... a Magányt? -- bökte ki végül nagy-nehezen.

-- Persze! Az volt az elsô lemezem!

Lex megôrizte a fölényesség látszatát, pedig a torkában dobogott a szíve. Izgult, hogy erre a lépésre vajon mit felel Edith. A lány meglehetôsen kínban volt. Lehajtotta a fejét, pedig Lex kíváncsi lett volna az arckifejezésére.

-- A Magány... nem olyan felvétel, mint a tied... Nem kitaláció. Valós élmény. De nem szeretnék beszélni róla...

Néhány másodpercig még a cipôjét bámulta, de amikor felemelte a tekintetét, már ismét mosolygott.

-- Beszéljünk inkább rólad! Nagyon érdekelne, hogyan készíted ezeket a felvételeket! Esetleg... megérezhetnék még egyet?

-- Ahányat csak akarsz! -- ugrott fel Lex készségesen. Boldogan válogatni kezdett a lemezei között. Álmában sem gondolta volna, hogy ekkora sikere lesz, és éppen Edithnél. Érdekelte is ôt, hogy egyedülálló világszenzáció, amit csinál! Hiszen a legmerészebb álma teljesült: újra fölemelkedhetett az átlagemberek közé. Hogy még ennél is többet sikerült elérnie, azt már szinte el sem tudta hinni. Mintegy "ráadásként" vele volt Edith, és úgy tűnt, nagyon jól érzi magát nála.

Másnap együtt vacsoráztak egy elegáns étteremben. Azután ahogy múlt az idô, egyre gyakrabban találkoztak. Lex, aki eddig folyton folyvást átkozta nyomorúságos életét, most minden egyes napért hálát rebegett az Úristennek -- akiben azelôtt nem is nagyon hitt.

Sosem gondolta volna, hogy ennyire egyszerű az egész, hogy ilyen kevésre van szüksége a boldogsághoz: egy kis figyelemre és törôdésre. Edith egyetlen apró mosolyából vagy bíztató szavából hihetetlen mennyiségű energiát tudott meríteni. Felszabadult lett, ismét képes volt rá, hogy természetesen viselkedjen. Sikerült szinte teljesen elfeledkeznie elônytelen külsejérôl. Már nem húzódott vissza, nem félt az emberi kapcsolatoktól. És természetesen teljesen odavolt Edithért, bármit megtett volna érte.

A lány hatására még az ÉR-rel is egyre kevesebbet foglalkozott. Ideje sem jutott rá, meg tulajdonképpen már nem is volt szüksége a gépre. Egyáltalán nem hiányzott neki. Hébe-hóba azért megérezte a Magányt. Ez is csak amolyan nosztalgikus ábrándozás volt, annak a tudatosítása, hogy mennyire megváltozott a helyzet a lemez megvásárlása óta.

Egyszer egy meglepô információt vett észre a felvételen, ami azelôtt sosem jutott el a tudatáig. Amikor legközelebb találkoztak Edith-tel, rögtön szóba is hozta a dolgot.

-- Mondd, neked másik neved is van?

A lány riadtan kapta fel a fejét.

-- Másik nevem? Milyen másik nevem?

-- Clara. Rajta van a lemezen, csak eddig fel sem tűnt. Nem értem, miért. Tegnap, hogy éreztem a felvételt, biztos voltam benne, hogy Clara vagy.

-- Döbbenetes... -- suttogta Edith. Tágra nyílt szemében ismét ijedtség tükrözôdött, ugyanúgy, mint amikor elôször tapasztalta Lex különleges tulajdonságait. A fiú máris átkozta magát, amiért melléfogott.

-- Biztosan tévedtem... Izé... Tudod, úgy éreztem...

-- Igazad van. -- Edith ezúttal már másodszor hajtotta le szégyenkezve a fejét, ami egyébként nem volt szokása. -- Jól érezted. Clara-nak hívnak. Az Edith Linterhard felvett név. Úgy kezdôdött az egész, hogy a saját nevemen nem mertem kiadni a Magányt, és akkor találtam ki a Linterhardot. Késôbb, amikor a sors a Cartimbosh-hoz sodort, buta reflexként a "művésznevemen" mutatkoztam be, mert arra számítottam, hogy jó pont lesz, ha kiderül, hogy ôk forgalmazzák már egy felvételemet. Ezért aztán a munkahelyemen mindenki Edithnek szólított, és teljesen megszoktam. Ugyanis... ugyanis a kollégáimon kívül nem volt kivel beszélgetnem... nem volt, aki Clara-nak hívott volna...

Lex megilletôdött.

-- Akarod, hogy Clara-nak szólítsalak? -- kérdezte tétova hangon. A lány szomorúan rázta a fejét.

-- Attól tartok, már egyáltalán nem hallgatnék rá... Azt hiszem, végleg le szeretném zárni az életemnek azt a szakaszát.

Lex az ajkába harapott. Kegyetlenül szidta magát ostobaságáért. Hiszen már rég rá kellett volna jönnie, hogy Edith megijed, ha ô elôhozakodik a "természetfeletti" adottságaival, és fôleg azt nem szereti, ha a múltját hánytorgatják. A fiú elhatározta, hogy ezentúl semmi ilyet nem tesz. Csak a jelennel fog törôdni. Még a Magányt sem érzi meg többet. Soha.

Már lassan három hete járkáltak együtt mindenhová, anélkül, hogy kettejük kapcsolata szóba került volna. Az égvilágon mindenrôl beszéltek, csak a vonzalmukról nem. Még mindig olyan volt a viszonyuk, mint az elsô találkozáskor: a kölcsönös csodálat rabjai voltak. Lex a lány szépségétôl, műveltségétôl, eleganciájától "félt", Edith pedig valószínűleg a fiú rendkívüli képességeitôl tartott. Tudatosan kerülték az egymás iránti érzelmi megnyilvánulásokat, pedig nagyon jól érezték magukat együtt. Így aztán meglehetôsen furcsa viszony alakult ki közöttük. Teljesen természetes volt, hogy akárhányszor elbúcsúztak egymástól, megbeszélték a következô randevút -- de hazakísérésrôl szó sem volt.

Lex teljesen tanácstalan volt. Érezte, hogy ideje lenne tennie valamit, viszont fogalma sem volt róla, hogyan fogjon hozzá. Folyton másnapra halasztotta a döntô lépést. Minden áldott reggel eltökélten, határozottan kelt föl, hogy azután Edith láttán ismét inába szálljon a bátorsága, és a beszélgetés ismét csak az idôjárásra korlátozódjék. Amikor pedig elváltak, ismét fogalmazni kezdte holnapi mondandóját.

Reggelente a rádiója ébresztette Lexet, amely pontban fél hétkor bekapcsolt, és locsogásával kiverte az álmot a fejébôl. Ilyenkor általában még lustán forgolódott néhány percet az ágyban, hogy bebizonyítsa felsôbbrendűségét holmi lélektelen automatákkal szemben. Az egyik reggel azonban órarugóként pattant fel egy exkluzív interjú hallatán.

--... más az ön véleménye, Haller úr.

-- Igen, teljesen más. Egyáltalán nem így képzeltem el az ÉR felhasználását.

-- Mi a legfôbb kifogása?

-- Inkább mik a kifogásaim. Mert csak azok vannak. Amikor Alv Renzon barátommal közösen megalkottuk ezt a gépet, az a remény éltetett bennünket, hogy talán sikerül közelebb hoznunk egymáshoz az embereket. Sajnos épp az ellenkezôjét értük el. Mindenki bezárkózik a szobájába a készülékével, és a saját illetve mások emlékein csemegézik...

-- Miért, önök milyen konkrét funkciót szántak a találmányuknak?

-- Mi nem akartunk használati utasítást mellékelni az ÉR-hez, hogy márpedig csak erre és erre szabad használni. Csak ötleteink, elképzeléseink voltak. Hiszen a gépünk ledönti a nyelvi korlátokat, megkönnyíti egymás megértését, a vitákat, a tudományos eszmecseréket, az oktatást, és még hosszan sorolhatnám. Meglehetôsen fájdalmasan érint bennünket, hogy ezekre a célokra szinte senki sem használja a készüléket.

-- Napjainkban kialakulóban van egy új művészeti ág, egyes emberek fantáziaszülte víziókat éreznek lemezre. Ezt is elítéli, Haller úr?

-- Egyáltalán nem, sôt. Végre egy olyan felhasználás, amely közel áll a mi elképzeléseinkhez. Azok az emberek, akik ezzel foglalkoznak, megértették, hogy mi az ÉR-t önkifejezési eszköznek szántuk. De még jobb lenne, hogyha ôk és mások is rájönnének, hogy az ÉR ennél sokkal többre is képes. Segítségével megérthetô az érthetetlen, elmondható az elmondhatatlan. Tudom, banálisan hangzik, de azt szeretném, hogy a gépünk egy egységesebb, egymást értô és megértô emberiséget teremtsen.

-- Ezzel a szép gondolattal zárjuk riportunkat. Megköszönöm Haller úrnak, hogy eljött; a szó ismét a stúdióé...

Lex szobormereven ülve bámulta a rádiót. Nem az a hír lepte meg, hogy rajta kívül mások is foglalkoznak "érzés-művészettel" -- erre mindig is számított. Sokkal inkább az az ötlet dobogtatta meg a szívét, amit Ricard Haller szavaiból merített. Teljesen biztos volt benne, mit kell tennie.

Lemezre viszi Edith iránt táplált érzelmeit. Válaszol a Magányra. Elmond neki mindent, amire szóban képtelen. Szavakkal amúgy sem tudná visszaadni, mit érez a lány iránt, hogy mennyire szüksége van a szerelmére. Dadogásba, pirulásba fulladna az egész, ami egyenlô a teljes kudarccal. És Lex úgy érezte, nem élné túl, ha elveszíteni a Edithet.

Munka után szinte rohant a Cartimbosh legközelebbi üzletébe. Vásárolt egy üres lemezt, azután igyekezett haza. Útközben megpróbálta rendezni, tisztázni a gondolatait. Egyre higgadtabb lett, tempója lassult, és amikor belépett a lakásába, már józan fejjel, minden kapkodás nélkül ült le az ÉR mellé.

Csak addig jutott el, hogy berakta a lemezt a gépbe, amikor csöngettek. Lex szokásától eltérôen egyáltalán nem örült a látogatónak, sôt látatlanban megátkozta az illetôt, bárki légyen is az. Edith láttán persze nem gyôzte visszaszívni az átkokat. A lány szebb volt, mint valaha. Lex alig jutott szóhoz.

-- Szia... Hogy kerülsz ide ilyenkor?

-- Tudom, hogy estére beszéltük meg -- felelte a lány, miközben belépett. -- Csak sajnos közbejött valami, ezért gondoltam, inkább eljövök most. Esetleg rosszkor jöttem?

-- Nem... Dehogy... Csak éppen egy felvételt akartam készíteni neked...

A lány hatalmas, gyönyörű barna szemei felragyogtak.

-- Tényleg? Nekem? Csak nekem?

-- Aha -- bólintott Lex. Mindig kínosan feszengett, amikor Edith lelkesedett érte. -- Este akartam odaadni.

-- Nem baj, csináld meg most légy szíves! Úgy szeretném látni, hogy készül egy ilyen!

-- Igazán nincs benne semmi különös. Csak ülök lecsukott szemmel, és kész.

Edith hajthatatlannak bizonyult. Valami gyerekes lelkesedés ült ki az arcára.

-- Nem számít! Szeretnélek látni.

-- Csalódni fogsz... Ez nem olyan felvétel lesz, mint az eddigiek. Maximum öt perc, és...

Edith ajkai elé tette a mutatóujját.

-- Pszt! Kezdd el légy szíves!

A fiú megadta magát, bár közben szilárdan eltökélte, hogy ez lesz az utolsó felvétele, és ha sikerül elérnie célját, akkor Edith-et is le fogja szoktatni az ÉR-rôl. Leültek a nappaliba, egymással szemben. Lex fölrakta a fejhallgatókat, és elindította a lemezt.

Becsukta a szemét, és megkísérelte összefoglalni a vele történt eseményeket, attól a pillanattól kezdve, hogy megvásárolta Edith lemezét. Felidézte azt az érzést, amit ez a felvétel váltott ki belôle, és azt is, ami a lánnyal való találkozáskor lángolt fel benne. Ahogy gondolatban újra átélte ezeket az eseményeket, egyre bátrabb, egyre ôszintébb lett. Kis idô múlva teljesen elfeledkezett térrôl és idôrôl. Lelke legrejtettebb zugait is feltárta, teljesen kitárulkozott Edithnek. Nem úgy, ahogy szóban tenné az ember; se nem dicsérte, se nem szidta magát, nem állított és nem tagadott. Egyszerűen csak engedte, hogy más is belé lásson. Ô maga, a személyisége került rá a korongra, vágyaival, gyarlóságaival együtt. És ennek a személyiségnek az egyik legfontosabb eleme az Edith az Edith iránt érzett mérhetetlen szeretet volt.

Lex fáradtan vette le a fejhallgatót. Érdekes módon ez a felvétel sokkal több energiáját emésztette föl, mint eddig bármelyik. Kábultan pillantott körül.

Edith nem volt a szobában. Lex nem lepôdött meg, biztos volt benne, hogy a lány elôbb-utóbb megunja a "produkciót".

-- Edith, készen vagyok! -- kiáltotta hangosan. Válasz nem érkezett. A fiúnak baljós elôérzete támadt. Fölállt, hogy megkeresse a lányt. Mielôtt egy lépést is tett volna, meglepô látvány szögezte földhöz a lábát.

A polcról eltűntek az ÉR-lemezek.

Lex néhány másodpercig döbbenten bámult. Hirtelen elfordította a fejét, és mintha mi sem történt volna, higgadt mozdulatokkal, szép lassan elindult. Hiszen most nem a lemezekrôl van szó, hanem Edithrôl. Ez két különbözô probléma. A felvételek ráérnek. Úgy is mindjárt kiderül, hogy mi történt, és mindjárt rendben lesz. Lex legalábbis ezt próbálta elhitetni önmagával. Nem mert magyarázatot keresni sem a lemezek, sem Edith eltűnésére, ugyanis adódott egy nagyon is kézenfekvô megoldás, amire gondolni sem mert.

-- Edith! -- kiáltott fel ismét. Nekiállt átkutatni a lakást, olyan nyugodt, közömbös arccal, mintha egy élettelen tárgyat keresne. Ahogy haladt elôre, kezdte elveszíteni józanságát. Egyre türelmetlenebbül és kétségbeesettebben tépte fel az ajtókat, minden eredmény nélkül. Még a lépcsôházba, sôt az utcára is kirohant, de még mindig nem akarta elhinni, hogy bottal ütheti a lány nyomát.

Megtörten ballagott vissza. Lerogyott a fotelba. Nem fogta fel, mi történt. Nem érzett semmit, se haragot, se bánatot, csak leírhatatlan ürességet. Semmit.

Csak most ébredt rá, hogy még a címét vagy telefonszámáét sem tudja a lánynak. Nem volt rá szükség, hiszen egyik randevújuk a másikba torkollott, mindig személyesen beszélték meg a következô találkozót. Lex elhatározta, hogy másnap felhívja a Cartimbosh szoftver-részlegét. Azt azonban el sem tudta képzelni, hogyan fogja kibírni másnap reggelig.

Televíziót nézett egész éjjel. Ha közben bárki megkérdezte volna, hogy mit látott addig, képtelen lett volna felelni. Az elméje mással foglalkozott: racionális magyarázatokat gyártott. És ezek a magyarázatok egytôl egyig Edith hangján csengtek a fülében. Százféleképpen is elképzelte másnapi beszélgetésüket, és mindegyik megnyugtatóan végzôdött. A százegyedik variációra már nem jutott ideje. Elaludt a fotelban.

Reggel elsô dolga volt telefonálni. Szinte azonnal felvették a kagylót, és egy kellemes, udvarias férfihang jelentkezett.

-- Cartimbosh, szoftver-részleg, tessék parancsolni.

-- Khm... Jó reggelt... Öö... Edithet kérem... Izé... Edith Linterhard kisasszonyt keresem...

-- Attól tartok, rossz számot tárcsázott, uram. Nálunk nem dolgozik ilyen nevű hölgy.

Lex szíve akkorát dobbant, hogy talán a vonal túlsó végén is meg lehetett hallani.

-- De... Izé... Nem 68-42-127?

-- Ez a mi számunk uram, de sajnos nem ismerem az illetôt. Biztos, hogy a Cartmiboshnál dolgozik?

-- Hogyne, a szoftver-részlegen.

-- Sajnálom uram, de nem is hallottam ilyen nevű kollégáról. Segíthetek esetleg valami másban?

-- Nem... Nem, köszönöm...

-- Igazán sajnálom uram. A viszonthallásra.

Kattanás.

Lex semmit sem értett. Egyetlen megoldás kínálkozott: Edith szándékosan becsapta. Ezt azonban semmiképpen sem akarta elhinni. Bizonyára az a hivatalnok a hibás ott a telefon mellett, aki azt sem tudja, kik a kollégái.

Lassanként azért motoszkálni kezdett némi gyanú a fejében, mint valami hatalmas kirakós játék elsô darabkája. Eszébe jutott ugyanis elsô találkozásuk, amikor a lány az ÉR-t jött ellenôrizni -- vagyis a hardvert. Miért küldtek volna valakit erre a munkára a szoftver-osztályról?

Fölhívta a hardver-részleget, de ott is ugyanazt a választ kapta, mint az imént. Ezek után a személyzeti osztályon próbálkozott. Ott közölték vele, hogy nem adhatnak ki információt a dolgozóikról, meg különben is, hagyja ôket békén.

Lex erre betelefonált saját munkahelyére, hogy kivesz néhány nap szabadságot. Azután kitépte a telefonkönyvbôl a Cartimbosh részlegeinek címét és telefonszámait, azzal nekivágott a városnak.

Megszállottként rótta az utcákat. Képes volt bemenni minden egyes üzletbe, irodába, raktárba, amit a Cartimbosh neve fémjelzett. Papírján sorra pipálta ki a részlegeket, ahol már járt. Az volt az elmélete, hogy a helyszínen sokkal nehezebb letagadni valakit, mint telefonon. Az fel sem merült benne, hogy Edith esetleg egyáltalán nem dolgozik a Cartimboshnál.

A cég sajnos jóval hatalmasabb volt, mintsem gondolta. Már napok óta csak a lány keresésével foglalkozott, mégsem jutott ötrôl a hatra. Ráadásul az egész napi mászkálás után az éjszakáit is álmatlanul töltötte. Már csak árnyéka volt egykori önmagának, sokkal lehangolóbb látványt nyújtott, mint Edith-tel való találkozása elôtt.

Egy napon, amikor éppen egy ÉR lemezboltba tartott, belépés elôtt automatikusan vetett egy pillantást a kirakatra. Azon nyomban földbe gyökerezett a lába.

Edith Linterhard: Újjászületés. A lemez borítóján egy legalább négyszáz méter magas vízesés. Jobb alsó sarkában egy kis piros F betű, a fantázia-felvételek jele.

És ez még semmi. Ahogy kábultan odébb fordította a fejét, újabb és újabb lemezeket pillantott meg, amelyeket Edith tôle lopott. Elsô reakcióként arra gondolt, milyen gyors is ez a Cartimbosh, hogy néhány nap alatt sokszorosítani tudta a felvételeket. Azután lehullott róla a hosszú napok óta magára erôltetett nyugalom, a tettetett közömbösség.

Mintha éveket öregedett volna néhány másodperc alatt. Testileg, lelkileg teljesen megtörte a sok felgyülemlett feszültség. Még sosem érezte ennyire kimerültnek, ennyire becsapottnak, ennyire elveszettnek magát. A közérzetének egyáltalán nem tett jót ez az állapot, a gondolkodását viszont alaposan felfrissítette. Józanul, szinte kívülállóként tudott mérlegelni olyan dolgokat, amelyekkel kapcsolatban addig meglehetôsen elfogult volt. Most már teljesen másképpen látta a viszonyukat.

Eszébe jutott a Magány. Így utólag egyáltalán nem értette, hogyan tudta elhitetni magával, hogy egy olyan gyönyörű lány, mint Edith, magányos lehet. Arról nem is beszélve, hogy még azt is elhitte, tetszik a lánynak. A szerelem úgy látszik, teljesen elvette az eszét.

Nem is az fájt neki, hogy az érzéseit most bárki megvásárolhatja a boltban, és nem is az, hogy Edith otthagyta ôt. Inkább az, hogy rájött: belôle már sosem lesz normális, átlagos ember. Megmarad ronda, visszataszító fattyúnak. Hiszen a sok bíztatás, amit Edith mondott neki, hogy "nem a külsô számít", meg hogy "ilyen emberek nem minden nap születnek, mint te", hazugság volt. Mind, egytôl egyig. Most a lány biztosan jót nevet rajta a háta mögött. Lex tudta magáról, hogy ezentúl nem fog bízni senkiben. Jobban egyedül lesz, mint valaha.

Csak állt a kirakat elôtt ökölbe szorított kézzel, és azon tűnôdött, vajon Edith tudatában van-e annak, hogy mit tett vele. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy felelôsségre vonja a lányt. Szerette volna látni, hogyan reagál.

Hirtelen elhatározással belépett a boltba. Nem a pulthoz ment, hanem a "lemezvásárlás" feliratú nyilat követte. Végigballagott a polcok között nyíló, hosszú, keskeny folyosón, és magállt az iroda elôtt.

Kopogás nélkül benyitott. Az íróasztal túlsó felén egy sunyi képű, negyven év körüli férfi ült, és kenetteljesen mosolygott. Ha az utcán találkoznak, Lex biztosra vette volna, hogy házaló ügynök, mégpedig a legdörzsöltebb fajtából. Edans egy kézmozdulattal hellyel kínálta az asztalánál.

-- Üdvözlöm, uram. Miben segíthetek?

Lex sokat sejtetôen sétált közelebb, és a lehetô legjelentôségteljesebben ült le. Rövid hatásszünet után szólalt meg.

-- Kérem, nekem ellopták az F felvételeimet, és önök más néven kiadták.

Sosem gondolta volna magáról, hogy ilyen határozott és fenyegetô is tud lenni. Edans azonban töretlenül mosolygott.

-- Értem, szóval perelni óhajt minket. Plágium. Világos.

Kihúzta a fiókot, elôvett egy dossziét, és kinyitotta.

-- Szabad a becses nevét?

Lex teljesen elhűlt.

-- Máskor is... máskor is elôfordult már ilyesmi?

-- Hogyne kérem -- válaszolt Edans készségesen, mintha az idôjárásról csevegne. -- Gyakran megesik, mióta az F felvételek divatba jöttek. A V felvételek idején nem volt ilyen vita, hiszen ami valójában megtörtént, az minden egyes emberrel másképp történt meg. Mostanában viszont megesik, hogy kiadunk egy fantázia-lemezt, mire valaki bejön azzal, hogy ezt a történetet ô már jóval elôbb kitalálta.

-- Nem, nálam nem errôl van szó. Nem az ötletemet másolta le valaki. Fizikailag ellopták a saját lemezeimet, és önök most azt árulják.

-- És hogyan tudja bebizonyítani, hogy azelôtt öné voltak ezek a felvételek?

Lex erre eddig nem is gondolt. Rájött, hogy elveszett. Hallott már egyet s mást a Cartimbosh ügyvédeirôl, leginkább azt, hogy nem szoktak pert veszíteni.

-- Izé... Hát azt csak meg lehet állapítani, hogy férfitól vagy nôtôl származik a felvétel, nem?

-- Csak szélsôséges esetben, ha a felvétel nemiséggel kapcsolatos. Éppen ezért ilyen lemezeket szigorúan tilos ellentétes neműeknek megérezni, mert pszichés zavarok léphetnek fel. Egyéb lemezeknél azonban nincs érezhetô különbség.

Lex tudta, hogy ez nem így van. Hiszen amikor a Magányt érezte, biztosan tudta, hogy a készítôje nô, sôt még azt is kiérezte a felvételbôl, hogy...

Hatalmasat dobbant a szíve. Rájött a megoldásra! Minden igyekezetével megpróbálta megôrizni a nyugodtság látszatát. Faarccal blöffölni kezdett.

-- Márpedig azt a nôt, akit gyanúsítok, perelte már egyszer valaki. És ugyanaz a vád kétszer még a legvaksibb bírónak is szemet szúr. Ráadásul a vádlottam az önök munkatársa, ami ugye nem tenne túl jót az önök hírnevének.

Edans arcáról eltűnt a mosoly.

-- Hogy hívják a hölgyet?

-- Edith Linterhard. Nézze, én nem akarok balhét. Inkább alkut ajánlok.

Újabb hatásszünetet tartott. Edans kutatóan nézett rá.

-- Mik a feltételei? -- kérdezte.

-- Semmi az egész. Ön megmondja nekem a listájáról az elôzô felperes nevét és címét, és én már itt sem vagyok.

Edans gondolkozott egy kicsit, azután keresgélni kezdett a dossziéban.

Lex izgatottan csöngetett be a lakásba. Amíg az ajtónyitásra várt, a folyosó ablakán keresztül az Abraham templom tornyát bámulta.

Végre fordult a kulcs a zárban. Lex egy vele körülbelül egyidôs lányt pillantott meg, amint kidugta fejét az ajtó résén. Nem volt olyan szép, mint Edith, de nem volt csúnya sem. Ôszinte, kék szemeivel kérdôen pillantott Lexre.

-- Szia Clara... Lex vagyok... Öööö... Ne haragudj, hogy csak így ismeretlenül, de... Megvettem a Magány című lemezedet, és...

Clara elmosolyodott, és szélesre tárta az ajtót.

-- Gyere be!

Késôbb, amikor kézenfogva sétáltak Baars utcáin, és véletlenül egy Cartimbosh üzlet elé vetôdtek, már csak mosolyogtak azon, ha megpillantották saját felvételeiket a kirakatban, Edith Linterhard neve alatt.