Szong-Li

Akkor is ezt az esôszagot éreztem. Furcsa vágyakozást és diadalérzetet keltett bennem. E vágyakozásban az volt a legkülönösebb, hogy nem kereste a kielégülést. Beérte önmagával. Öröm volt és teljesség. Lehet azonban, hogy csak késôbb tisztult le ilyen sajátos esszenciává. Elôször felzaklatott. Megzavart. Fájt is. De azután elmúlt belôle mindaz, ami önmagammal. szembeállított volna.

Azon a távoli, nedves úton, ahol a léptek neszét vastag, nedves levélszônyeg nyeli el, árnyak mozogtak. homály burkolta körül ôket, hiszen azon az elsô október végi délutánon, mikor Szong-li hozzám szegôdött, már elég korán sötétedett. Olyan alázatosan, csendesen követett, mint egy puha talpú kismacska. Az a magas, hajlott, sovány alak, az esôcseppektôl fénylô köpenyben én is lehetnék.

Szong-li kis termetű, hajlékony és formás volt. A kelet-ázsiai nôk között kivirágzik néha ez a különös, gyermekes báj és kecsesség, ami vonzóbb a legragyogóbb szépségnél is. Az egyetemen tartottam akkoriban egy elôadás-sorozatot, amelyet rengeteg diák látogatott, hiszen a dimenziófizika erôsen foglalkoztatta a fiatalok képzeletét.

Szong-li tizennyolc éves volt, én negyvenhét elmúltam. Veszélyes korösszetétel.

Szong-li fel kellett hogy tűnjék mindenkinek, akiben emberi hiányérzet élt. Valami olyat testesített meg, amit megfogalmazni csak költôk és zenészek tudnak képzeletük testi érzékeknél hevesebb lángolásában; s e szenvedélyük azért marad meg öröknek, mert soha nem elégült ki. A XIX. és XX. század nagy romantikusainak muzsikájára kellett gondolnom, amikor megláttam. Pontosabban: Szong-li hívta fel magára a figyelmemet. Szerényén, tolakodás nélkül, de, mint késôbb kiderült, szándékosan.

Az elôadó viszonya a hallgatóival valami egészen sajátos, személytelen, mégis szoros közelség. Ha az érdeklôdés erôs, láthatatlan vezetékek szinte közös szervezetté. zárják össze ôket. E kontaktus hôt generál. A gondolatok s azok visszhangja akkor is keringeni kezd agyak és érzések kôzött, ha nem mindig fejezôdik ki szavakban. Én annyira érzékennyé váltam elôadás közben, hogy egy-égy hallgatómban rögtön megéreztem az ellenkezést vagy rövidzárlatot, s akkor neki beszéltem. Érveimmel ostrom alá vettem az érzékelésemben felvillanó "sötét foltot" nála, aminek valahogy a természetét, tartalmát is lecsapoltam. A téma fénye és bizarrsága mindig engem gyújtott fel elôször, s szikrája szellemi futótüzet okozott. De míg pillantásom bele nem ütközött Szong-li állhatatosan rám függesztett, sötét szemébe, amely ferde, ázsiai metszése ellenére szokatlanul nagy volt, sohasem támadt bennem személyes érdeklôdés" nem emelt ki senkit az arcok foltjai közül.

Elôször azt hittem, tévedek. Kis bosszúság fogott el gondolatmenetem élesen kirajzolódó fôvonala mögött a személyes érdekeltség apró zátonya miatt, amelyben a pillanat töredékéig mindig fennakadtam. De miért? A hallgatóim között legalább ugyanannyi lány volt, mint fiú. Egzotikusan szépek is akadtak közöttük, ezt futólag megállapítottam. De Szong-li más volt. Hoszszúkás szemhasadékát csaknem kitöltô szembogarának mély sötétsége szinte meglepôvé tette keskeny arcának tearózsaszínét. És mindig mosolygott rám azzal a furcsa, ázsiai mosollyal, amelyet nem értettem. Arckifejezése gyöngéd és szelíd volt. Egyre gyakrabban kaptam magam rajta, hogy egyedül neki beszélek. Szemem menekülni kezdett pillantásának mágneses vonzásától, csak azért, hogy egy másik arc nyugtalanító örvényébe ütközzék. Liván, egyik diáktársa nem messze ült tôle az amfiteátrumszérűen emelkedô ülések harmadik sorában. Elôadásról elôadásra egyre zavaróbb érzéseket keltett bennem ez, a néma párbaj hármunk között. Liván minden érzékével Szong-lit figyelte. Nyilván féltékeny, reménytelen kétségbeeséssel szerelmes volt belé, és egyre jobban meggyűlölt engem Szong-li szomjasan rám tapadó érdeklôdése miatt. Lehet, hogy ô már többet is tudott errôl, mint én. Bosszantott a helyzet. Szerettem volna lerázni magamról. Mi közöm ehhez a két éretlen gyerekhez? Mi közöm ehhez a szôke, keserű szájú, süppedt arcú, boltozatos homlokú Livánhoz, akit akaratom ellenére sajnálni kezdtem? Arcának minden vonása fokozatosan eltorzult, szinte szétesett. Éreztem, valósággal fuldoklik belül, mint akitôl elvonják a levegôt. A fényt sóvárogta" ami Szong-liból áradt, de az teljes intenzitéssal rám sugárzott. Én nem kívántam ezt. Valóba.n nem kívántam? Ilyen áron nem. A tanár és tanítvány effajta képtelen viszonyának számtalan botránya, csôdtömege alaposan elriasztott tôle. És különben is: Liván kínlódásának zárlatos árama átcsapott az én idegeimbe is. Annyira tehetetlen és kiszolgáltatott volt!

Amikor elôadás után kiléptem a tanári szobából, egy kicsit távolabb, félénk szerénységgel mindig ott állt Szong-li. Ahogy a közelébe értem, halkan köszönt, és megvárta, amíg elhaladok mellette. Nem csatlakozott hozzám. Talán azt várta, én szólítsam meg? Várhatta. Különben is a kapuban ott lappangott Liván álmatlanságtól gyűrött arccal, véreres szemmel. A szánalom fokozta bosszúságomat. De az is, hogy Szong-li ott kísértett a homlokom mögött. Keskeny alakjának finom íveiben, domborulataiban volt valami kivédhetetlen hatás, mintha a szememen át egyenesen az idegeimhez vagy erogén zónáimhoz ért volna. A köszönés szavai úgy váltak le duzzadó ajkáról, mintha csendülô gyöngyök lettek volna. "Vén hülye!" -- utolsó pillanatban gyűrtem vissza a torkomba e saját magamhoz intézett szavakat, nehogy félhangosán törjenek ki belôlem. Alig vártain az elôadás-sorozat végét.

Azután elérkezett az az október végi alkonyat, amikor Szong-li hozzám szegôdött. Minden szavára emlékeztem hirtelen, pedig a sok rám omlott, egyéni sorstöredék, láva és hamu az idő e szépséges ékszerét. is maga alá temette. Hiszen nem volt köze a többi, húsomba vágó, személyes ügyemhez.

"Nem baj, hogy elkísérem egy darabig a professzor urat?" -- kérdezte félénken.

Megint az a borzongató, ostoba érzés: mintha hűs. gyöngyök gurultak volna végig az érzékeimen.

-- Kérdezni akar valamit az elôadásommal kapcsolatban? -- Hangom nyersebb volt, mint ahogy akartam.
-- Nem. -- Még halkabban beszélt, mint az elôbb, s ez valahogy bizalmassá, rendkívül izgatóvá tette együttlétünket.
-- Akkor miért kísér el? -- védekeztem.
-- Hogy tovább lehessek a társaságában. Ne haragudjék rám. Nem tehetek róla.

Megindított. Felzaklatott. Tudtam, hogy nem szabadna megkérdeznem, amit kérdeztem:

-- Miért akar tovább a társaságomban lenni?
-- Tudja. Nem?
-- Nem! -- Megálltam, és szembefordultam vele. Amit nem kellett volna tennem. Könnyezett. Keskeny és elesett volt. És ôrülten kívánatos.
-- Szerelmes vagyok önbe. Égy pillanatig sem, tudok másra gondolni. Éjjel és nappal bennem világít az arca. Hallom a szavait. Látom a kezét, ahogy magyaráz. Sohasem vagyok jelen önmagamban. Csak ott, ahol ön van. Kérem, ne értse félre. Én nem akarok semmit. Semmi mást. Tudom, hogy nôs. És akkor sem törôdne velem, ha... Ez nem fontos. Én nagyon büszke voltam mindig. És félszeg. Most mégis megszólítottam. Mert amit érzek, erôsebb mindennél, ami voltam eddig. Sohasem hittem volna, hogy ilyen boldog lehet valaki. Meg akkor is, ha az, akit szeret, oly kevéssé törôdik vele, mint egy kismacskával. Nem érdekel. Boldog vagyok. Boldog vagyok!

Érzékeimbe egyre fokozódó áram ömlött. Hevessége annyira megrázott, hogy reszketni kezdtem tôle. Szong-li vékony kis hangjában ámulat, öröm és dac pendült. Beszámíthatatlan volt. Elrúgta magát a valóságtól, minden olyan szempontból, amivel emberi közösségben élni lehet. Alig tudtam annyi erôt összeszedni magamban, hogy erélyesen szóljak hozzá.

-- Maga megôrült, Szong-li! -- Felháborodásba kellett hogy hajszoljam magam, különben megöleltem volna a sűrűsödô homályban. De nem pusztán az önfegyelem segített ahhoz, hogy ellenálljak egész testem követelésének. Tudtam, Liván ott lappang valahol a nyírfák között az esôben, és les bennünket.

Kiskabátban van, ami rátapad csontos, ijesztôen lesoványodott alakjára.

-- Az apja lehetnék! -- Szégyelltem ezt a buta frázist. -- Tudja, hogy Liván halálosan szereti?
-- Tudom. -- A szemébôl könnycsepp futott le az arcán. -- Én is szeretem ôt. A jó barátom. De az más.
-- Nem más! Liván magához való. Belepusztul abba, amit csinál vele.
-- Sajnálom. Én se akartam ezt. Megtörtént. EImondtam neki. kértem, hogy segítsen.
-- Kegyetlenség volt!

Szelíden rázogatta a fejét, mosolygott és könnyezett közben. Én meg elrohantam. Otthagytam állva vízcseppektôl pikkelyes esôkabátjában. De az arcát és alakját magammal vittem haza, az ágyamba is. Minden elemzés, önmagammal való birkózás ellenére valamennyi érzékemmel kívántam. Éhes és szomjas voltam sötét, hosszú hajára, homályban is világító, szépséges kis boszorkányarcára, fiatal testére. Azért menekültem el tôle. Az elôadásokon nem mertem ránézni. ůgy kerültem az arcát, mintha Gorgó-fôt viselt volna a nyakán. Hazafelé menet valamelyik kollégámhoz csatlakoztam, nehogy hozzám szegôdjék. De tudtam, hogy követ, és ez részegítô örömet gyújtott bennem. Egyre erôtlenebbül s ritkábban suhant át rajtam józan eszem riadt vészjele: meddig bírom a bújócskát vele és önmagammal? Meddig lesz erôm ellenállni a mind. elbírhatatlanabbá váló szomjúságnak utána? Miért ne fogadjam el, ha az enyém akar lenni? Hiszen máris belém szívódott. Nekem adta magát maradéktalanul. Olyan alázatosan, ahogy egykor a kelet-ázsiai nôk feloldódtak abban, akit szerettek. Csak szolgálni akarták. És ezekben az eleven, szenvedélytôl fűtött kis Tanagra-szobrokban micsoda találékony szépség, a szerelem művészetének milyen ôsi avatottsága, élt!

Mintha szakadék felé gurultam volna kapaszkodó nélkül. Tisztában voltam vele: eszeveszett, reménytelen ostobaságot követek el, ha átengedem magam képzeletem és érzékeim sugalmazásának. Mégis képeket idéztem fel. Olyan helyzeteket éltem végig, amelyek teljesen kimerítettek. Őrült álmaim voltak. Nem tudtam a munkámra összpontosítani. Számok, képletek közé Szong-li meztelensége siklott, mert fantáziám régen lefejtette róla a ruhát. És e képzeteket már nem is akartam kirekeszteni. Ha megláttam Szong-lit, zsibbasztó vágy villáma vágott végig rajtam.

Azután egy napon Liván helyén üres "foghíjon" söpört végig a tekintetem, majd furcsa, rossz elôérzettel visszatért, megállt e térbe mélyülô negatívon az elôadóteremben. A szorongás felébresztett eszelôs állapotomból. Ijedt felelôsségérzet tört rám.

-- Hol van Liván? -- kérdeztem a társaitól.
-- Beteg -- mondták szűkszavúan.
-- Mi baja van?

Vállvonogatás: Elforduló pillantások. Ellenséges érzések hidege csapott meg. A fiatalok kirekesztettek maguk körül.

-- Magas láza van -- hangzott vonakodva.

Felkerestem Livánt kollégiumi szobájában. Az ágyán feküdt nyitott, átizzadt ingben, félig felöltözve. Megijedtem tôle. Már csak vörös foltos, vékony bôre, tartotta össze csontvázában a lobogó hevületet. Mikor meglátott, fel akart ugrani, de nem volt jártányi ereje sem. A csuklójához értem, hogy megnézzem a pulzusát. Elrántotta a karját. Szeme véres lében úszott, arca tüzelt.

-- Mit akar itt? Menjen innen! Semmi köze hozzám! -- Torkában sírás bujkált. Olyan volt, mint egy igazságtalanul bántalmazott, megkínzott kölyök.
-- Szanatóriumba vitetem!
-- Nem vitet sehová. Nem akarok élni. Örüljön neki, ha megdöglök. Magának csak haszna lesz belôle.
-- Nekem? Mi?
-- Már régen meg kellett volna ölnöm. Rögtön. Amikor láttam, hogy elveszi elôlem Szong-lit. -- Eltakarta arcát. Egész teste rázkódott. Ez a buta, tehetetlen szenvedés vízbe ejtett parázsként lehűtötte bennem -- vagy inkább megfékezte -- a vágy elharapózó lángját. Persze nem oltotta ki teljesen. De a részvét öreggé tett. Kitisztította a fejemet.

Ahogy Liván eltakarta a szemét, inas, meztelen karján megpillantottam a szúrások helyét. Ijedt szánalom fakadt fel bennem. Szerencsétlen! Tele van kábítószerrel. Apja gyógyszervegyész. Onnan szerezte. Kezét erôltetve lehajlítottam. Zavaros tekintettel meredt rám. Nem volt eszénél. De púpillája elárulta azt, amit úgyis tudtam.

Csak a gyors intézkedés menthette meg. A szanatóriumban sikerült átvonszolni az elvonókúra gyötrelmein. Naponta látogattam. A megfigyelônyíláson át hallgattam ôrjöngô követeléseit. Néztem, ahogy nyava1yatörôsként dobálja magát, egész testén szinte tüskékként kimeredô libabôrrel. Hány. Görcsös ásítási. rohamok kattogtatják az állkapcsát. Zokog.

Ha valami önös, szenvedélyes szándék maradt is bennem Szong-li iránt, e látvány erkölcsi gátak áthághatatlan barikádját építette fel bennem. Egyszerre, tudtam, mit kell tennem. Rávettem Szong-lit, hogy jöjjön el vélem Livánhoz. Nem volt könnyű dolgom. Rémülten védekezett, könyörgött, de én nem tágítottam. Kényszerítettem rá, hogy végignézze, mit tett ezzel a fiúval. Liván persze nem tudott róla. Megtiltottam, hogy valaha is elárulja neki, micsoda állapotban leste meg.

Szong-li sápadt volt. Remegett. Sírt a szánalomtól. Ami kiindulása lehetett egy másfajta, de talán a szerelemnél is erôsebb kötôdésnek, hiszen minden nôben él a gyámolítás, gyógyítás ösztöne. Szong-li pedig gyöngéd és jó volt. Megígérte, azt teszi, amire kérem. Vár. Teljesen rám bízza magát.

A szanatóriumban meggyógyították, felerôsítették Liván testét. Lénye azonban fénytelen, reménytelen maradt. Szong-linek, akit elküldtem hozzá, szótlanul hátat fordított. Sérült és bizalmatlan volt: Érzései marólúggá változtak egyelôre. Idô és türelem kellett hozzá, hogy a gyűlölet újra szerelemmé tisztuljon benne.

Lassan hozzászokott, hogy felkeresem. Az elsô találkozások konok némasága után már kezdett szóba állni velem. Beszélgettünk. Személytelen, de önmagunknál talán fontosabb, izgalmasabb kérdésekrôl, amelyek ôt éppúgy érdekelték, mint engem. Lobbanékony természetű, eredeti gondolkozású, tehetséges gyerek volt. Villanó gyorsasággal tekintette át egy-egy téma összefüggéseit. Szellemi alkatában a fiám is lehetett volna. Annyira megszerettem, mintha valóban az lett volna. Már nemcsak bűntudatos kötelességérzetbôl, hanem kedvtelésbôl is kerestem a társaságát.

Egy ízben, amikor együtt sétáltunk a nyírfasoron, a fák közötti homályban megláttam Szong-li keskeny gésaalakját. Különösen hatott rám e fordított helyzet célzatossága. De új tartalma is belém sajdult hirtelen. Azután kioldódott. Elengedtem Szong-lit. Megértettem, most nem énmiattam áll ott. Hetek óta figyelhette a felgyógyult Livánnal való barátkozásomat. Beszélgetéseink alatt Livánban, lecsillapult érzelmi fertôzöttsége. Háttérbe szorult: Lénye gyökeréig tudományos kutató volt. Mint én. A fénysebesség problémája, erôsebben foglalkoztatta minden személyes ügyénél. Már akkor -- anélkül, hogy szó esett volna köztünk róla -- a munkatársammá vált, s ezt ô is tudta. Steril, de nagyon jelentôs férfibarátságunk gyógyította meg mindazt, ami fekélyessé vált a lelkében. S e látszólagos érdektelensége, az, hogy néha már csaknem semleges szórakozottsággal tudott rápillantani arra a nôre, aki miatt meg akarta ölni magát, Szong-liben mozgásba lendítette az örök emberi gyöngeséget, ami csak azért számít közhelynek, mért a természet törvénye. Érdeklôdése fellángolt Liván iránt. Közönye sérteni, izgatni kezdte. Fázott a szenvedély hôje .nélkül. Nyilván nem. is tudta addig, mennyire fontos neki, míg a legmagasabb intenzitással állandóan rátűzött. Hiányát érezte. S elkezdte játékos közeledéseit, de nem talált viszonzásra. Liván nem vette komolyan. Félt tôle. Pedig Szong-li irántam táplált szenvedélye akkor már átvetült a fiúra, aki az én tanítványom és barátom volt. Liván ragaszkodott hozzám, mert úgy érezte, nemcsak az életét, hanem a jövôjét is nekem köszönheti.

Azután megláttam ôket együtt az egyetem árkádos udvarának ferdén betűzô napnyalábjai között. Egymáshoz hajolva, elmerülten beszélgettek. Heves érzésekbôl szövôdô, sajátos bura vette körül ôket, amely az eggyé válni kívánó kettôt mindig elrekeszti a többi ,embertôl, Szong-li puha mosolyú, gyöngéd arca úgy emelkedett Liván tekintetének fényébe, mintha nektár permetezett volna rá. Már átkeltek a szavak, magyarázatok buktatóin. Rendben volt közöttük minrlen. Csak szél érintette húrként rezdült meg bennem valami hiányérzet, azután rézignált derű mosta el azt is. ůgy adtam oda Szong-lit Livánnak, mintha a fiatalabb önmagamnak vagy a fiamnak ajándékoztam volna. Életemnek talán a legpozitívabb élménye volt. Nem vetett rám árnyat. Elégedett voltam magammal. Csodálkozva tapasztaltam, azzal, hogy elengedtem Szong-lit, inkább az enyém lett. Másképp, de elveszíthetetlenül. Kristályba zárt lángként, meghitten világított bennem. Hogyan tudtam megfelejtkezni róla? Talán mert a több. személyes problémámtól külön maradt. És nem oldott meg közülük egyet sem. De valóban így volt-e? Mintha emlékezetemrôl hályog pattant volna le. Egyszerre rájöttem: Liván sorsom egyik legelviselhetetlenebb zárlatának kulcsát adta a kezembe. Valami olyan játszódott le közöttünk, mégpedig az én áldozatkész erôfeszítéseim következtében, ami megoldott egy nagyon súlyos emberi kapcsolatot. Az önpusztító gyűlölet bosszú jelbeszédét szövetségessé változtatta. S e jelbeszéd nem tűrte a félreértést. Livánnal a fiamként bántam. Szerettem és sajnáltam ôt. Miért nem tudtam megtenni ugyanezt Milossal is, aki valóban a fiam volt? Sóvárgott arra, hogy szeressem és elismerjem. Lázadozó keserűségében akármilyen mélyre zuhant is, hogyan merhetnék kételkedni benne ilyen eredmény után, hogy egy másfajta magatartás részemrôl nála is a Livánéhoz hasonló eredményt hozott volna. Nemcsak akkor, évekkel ezelôtt. Most is. A jövöben is! Hiszem. Bizonyos vagyok benne. De mit érek vele? Mit érek ezzel a felismeréssel és jó szándékkal? Innen nem lehet élve kijutni. Elkéstem.