Messze még a hajnal, három óra húsz...

A vekker háromnegyed háromkor ébresztett. Szinte meg sem csören, máris lecsapom, hogy a családot fel ne zavarjam. Ehhez persze úgy kell aludni, mintha bármelyik pillanatban "riadót" kaphatna az ember: se nem kellemes, se nem pihentetô... Ha viszont úgy igazán elalszom, nem a vekker, de a városi tűzoltózenekar légvédelmi ütegekkel erôsített reggeli zenés ébresztôje sem képes talpra állítani.

Igazából még így sem vagyok teljesen ébren. Lábujjhegyen kibotorkálok a fürdôszobába, lezuhanyozom, készülôdöm. Három után pár perccel kilépek az ajtón. Adok magamnak tíz percet a két percre lévô megállóhoz. Ma is jól jött az idôtartalék, mivel az éjszakai hófúvás (amelyik még tulajdonképpen be sem fejezôdött teljesen) szépen elbarikádozta a kaput. Izomkodok egy kicsit, majd nagy nehezen felfogom, hogy ma ezen a kapun nem jutok ki. Irány a hátsó kapu! Pár perc múlva végre a megállóban vagyok.

Ezúttal nincs más rajtam kívül, pedig egy-két buszvezetô vagy villamosvezetô mindig jön velem, ahogy a beosztás kijön. Ilyenkor reggel (kora hajnalban) senkinek nincs kedve beszélgetni, az üdvözlés után hallgatagon várjuk a buszt. Most nincs kit köszöntenem. Ez legfeljebb azért rossz, mert ha véletlenül állva elalszom (ami már megtörtént velem), akkor nincs aki oldalba bökjön, ha fel kell szállni.

A szél hordja a havat, a kotrók legénysége alighanem egész éjszaka talpon volt, látható eredmény nélkül. Ekkora hóban talán még nem akad el a buszom, de késni biztosan fog, ezért igazából nem fogom fel tragikusan, hogy a megszokott idôben nincs itt.

Egyedül a fehéren világító havas úton a polgári éjszaka kellôs közepén valahogy még érdekes is. Ilyenkor minden szépnek és tisztának tűnik. A hó friss és érintetlenül sima, ahogy a szél elegyengette. Sehol egy szöglet, mintha a várost egy gondos anya fehér paplannal takarta volna be. A fényben apró hókristályok csillannak meg. Saját hátrahagyott nyomaimon kívül semmi sem jelzi, hogy itt élet van. Mintha idôtlen idôk óta tartana a nyugalom. Álomszerű. Csak nagyon hideg.

Végre bebilleg a busz, úgy nagyjából öt perc késéssel, ami fél órának tűnt. A megállót tankhajókhoz illô méltóságteljes lassúsággal közelíti meg, a jeges úton ez indokolt, mitöbb egy horgony sem ártana ABS gyanánt. Csak mikor felszállok, jut eszembe, hogy a következô háromszáz méter városom legmeredekebb útszakaszai közé tartozik. Sebaj, legalább egy ideig nem kell korán kelni, ha bukunk, nyugtatom meg magam.

Az utastérben sötétség, így kérik és így szokták meg a kollégák. A busz háromnegyed órája kezdett Görömbölyön, átment Tapolcára, feljött az Avasra s ezután indul be a telepre. Még így is alig vagyunk néhányan. Hátul valaki diszkréten hortyog, ô alighanem már rázódik egy ideje, majd a telepen felkeltik. Azt hiszem, én is húnyok egyet...

A busz egyben leér a siratófalon, szolgálati járatba akárki fia nem kerülhet, csak a tapasztaltabb vezérek. Pénzben nem rossz, hiszen ilyenkor jár a legtöbb pótlék és ahhoz képest kényelmes szolgálat: hosszú fordulók és nagy állásidôk jellemzik. Forgalom sincs, egyszóval nyaralás a napközbeni dilihez képest. Azért most a mély hóban dolgozni is kell azért a pénzért.

A Csabai kapuban úgy száguld végig a busz az út közepén a láthatatlan felezôvonal felett, mint egy felszállásra készülô jet. A hangja is olyan, úgyhogy mégsem alszom. Az órámra nézek és megértem: már legalább negyed órás késésben vagyunk. Valami történhetett az alatt a pár perc alatt, amíg bóbiskoltam. Mögém beült egy ismerôs, ráköszönök és érdeklôdöm tôle. Kiderült, hogy egy másik személyzeti járat lerobbant Hejôcsabán, úgyhogy tettünk egy kis kerülôt, hogy ôket is összeszedjük. Valóban, egész tele van már a busz. URH-n beszóltak a telepre, hogy késünk egy picit, így semmi ok az aggodalomra.

A Centrum elôtt rendôrök állítanak meg minket. Valami betyár épp most pakolt ki egy üzletet, de tetten érték, csak éppen nem elég ügyesen. Tudják, hogy itt van a környéken, ezért ellenôriznek mindenkit. A lesötétített buszban szuszogó embergombolyag nem újdonság a rend ôrének, meg sem vizsgál minket, csak a vezetôtôl érdeklôdik, hogy idegent vett-e fel. Nemleges választ kap és máris továbbereszt minket. A közszolgálatot teljesítôk közt akkoriban létezett (s talán létezik ma is) egyfajta kölcsönös tisztelet és összetartás. Végül is munkájuk célja ugyanaz, ha mikéntje eltér is: működtetni kell a várost.

Teszünk még pár megszokott kitérôt és végül, szinte majdnem idôben, beérünk.

Bent tömeg, tömény kávéillat. A kávésnéni öt készülékbôl embertelen mennyiségű fekete lét állít elô, a sofôrök viszont ezt pillanatok alatt nyomtalanul el is nyelik. Beköszönök a diszpécsernek, int, hogy nyugtázta, látott. Ennél többre nincs is ideje, ilyenkor tetôzik a zűrzavar minden nap. A telep mindkét kapuján folyamatosan húznak kifelé a buszok és a villamosok, s mindnek ki kell adni a menetlevelet, meg a "számot". A látszólagos fejetlenség közepette újra kis bóbiskolásra adom a fejem. Ki kell használni minden percet.

Négy elôtt pár perccel még két forgalmista fut be, velük együtt veszem fel a szolgálatot. A mai területet már a beosztásból tudom, nem valami szívderítô, a város déli és keleti külsô része. Néhány perc múlva már a piac felé tartó buszon ülök. Indul a nap.

Az aluljáróban gondosan lépkedek felfelé a lépcsôn. Különös figyelmem oka, hogy pár napja egész egyszerűen elaludtam fölfelé menet a kimerültségtôl és hatalmasat estem. Munka mellett ugyanis hetente három este egyetemi elôkészítôre járok. Akkor elôzô este éppen fizika volt, kár hogy nem a szabadesésrôl tanultunk, mert poénos lett volna... Sajnos elôre nem lehet kiszámítani, mikor milyen műszakba kerül az ember, a mostani hat nap egyben és végig hajnalban elég ritka és felettébb rossz húzás volt.

Letudom az elsô fordulómat és sajnos máris van jegyeznivalóm egy kidöntött megállótábla képében. A helyet ismerem, elég reménytelen ügy, két hete jártam erre utoljára, ezt a táblát akkor állították fel egy másik, szintén kidöntött helyett... Bizonyosan nem én leszek az, aki rájön, mi vezet egy embert az ilyen értelmetlen rombolásra. Okot persze tudok én is egy tucatot, de egyik sem hangzik igazán meggyôzôen számomra.

Háromnegyed ötre visszaérek a piacra. Kinyit a piac elsô lángossütôje. Itt aztán összefutok a másik két kollégámmal, akikkel a megszokott idôben meg is jelenünk a tetthelyen. Az öreg is számít már ránk és azt is tudja, hogy valamilyen kiismerhetetlen ok miatt szinte mindegyikünk teázik, így már négy pohár tűzforró ital vár ránk. Hogy ezúttal csak hárman vagyunk, az egy pillanatra sem okoz fennakadást: mint a legálmosabb, én vállalom a számon felüli adag elfogyasztását. A lángos is meleg, a poharat meg csak a szélén bírom megfogni és szinte dobom az asztalra, úgy éget. Ebben a hidegben aztán hamar megszelidül és nekem is használ egy kis belsô fűtés. A közhiedelemmel ellentétben az alkoholfogyasztás még szolgálaton kívül sem igazán gyakori. Egy-két figura próbálja meg évente a szíverôsítôt munka közben, ôk igen nagy ívben repülnek aztán...

Reggeli közben aztán végre megindul a beszélgetés is. Mindannyian túljutunk a hajnali sokkon, felébredünk. Felfrissülve és végre teljesen éberen indulok vissza a vonalakra. Öt óra van. A tejesek, kenyeresek lassan leteszik a munkát, az újságosok épp felveszik, a bejárók most érkeznek a pályaudvarokra, a vasgyáriaknak most fújja a gyár az ébresztô szirénát (hat-hét kilométerrôl is idehallatszik, de napközben a zaj már elnyomja), míg a polgárok másik része még álmodik, s van aki kótyagos fejjel még most igyekszik hazafelé.

A város felébredt.