A Sajtgyáros

A vállalat gerincét a régi közlekedési családok adták, házaspárok, gyakran gyermekeik és más hozzátartozóik dolgoztak különbözô beosztásban a cégnél. Volt olyan család, amelynek tizenegy tagja állt egyszerre alkalmazásban. Ezen kívül az elithez tartozott még néhány olyan ember, aki ismeretlen eredetű vonzódást érzett a területhez, szinte hobbiként felfogva a munkát. A vállalat számos csoportjában és üzemegységében stabil kollektíva alakult ki, akár évtizedeken át is együtt maradva.

A forgalmi ellenôrök nem tartoztak ehhez a csoporthoz, ôket tipikus költözômadárnak tekintették azon kevés kivételtôl eltekintve, akikbôl aztán menetirányító lett. Forgalmi ellenôrnek alapvetôen kétféle embert vettek fel: frissen végzett és egyetemre fel nem vett közlekedési szakközépiskolásokat, néha gimnazistákat is; illetve a vállalatra kényszerített pártutasítások alapján valamilyen büntetésben lévôket.

A vállalatot ugyanis, mint stratégiainak számító és félkatonai jellegű intézményt a pártközpontból és a hadsereg részérôl is intenzíven ellenôrizték. Az igazgató tehát nem csak a város vezetôitôl kapott "irányelveket", hanem más vonalakról is. Rendkívül elfoglalt ember lehetett, hiszen soha, egyetlen egyszer sem láttuk a cégen belül (igaz nem is vágytunk rá) és az igazgatói értekezleteket is a vállalat Mályiban álló nyaralójában tartotta...

A fiatalokkal igazából sose volt baj, ha túl szigorúan nem fogták ôket. Persze komolyan se vették igazán a "taknyosokat". A gyakran rejtélyes okból idekerült "kegyvesztettek" beilleszkedése már nehezebben ment, ôk ugyanis csaknem mindig vezetô beosztásból kerültek az utcára -- ha nem is egészen úgy, ahogy manapság. Sokan nem bírták. A fiatalabbja még valahogy elboldogult a helyzettel, mint a kertészet egyik volt vezetôje, aki egyetlen év alatt bedolgozta magát a Majális-park végállomására, ismét közel kerülve a természethez. Nem titkolta, hogy pénzügyi svindli miatt rúgták ki, s ezzel a nyíltsággal valahogy szimpátiát ébresztett. Egészséges humorral rendelkezett, bár a latin növénynevekre épülô poénjai sosem estek le...

A Sajtgyárosról ellenben senki semmi biztosat nem tudott. Nevét onnan kapta, hogy közlekedési pályafutását megelôzôen állítólag egy TSz tejüzemét vezette. Innen bizonyára nem önszántából távozott. Nem lehet tudni, ki határozott úgy, hogy Sajtgyáros forgalmi ellenôr lesz, de alighanem a haragosa lehetett...

Sajtgyáros szegény öreg, nehézkesen mozgó, nyugdíj elôtt álló beteg ember volt, kétmarokkal szedett gyógyszert minden nap. Nagyon kilógott a csoportból, használni sem igen tudták mire, hiszen többnyire akkor se tudott dolgozni, ha nem volt betegállományban. Csendes, de könnyen felhúzható típus volt és a végállomások közül egyedül a Gömörit lehetett rábízni, de még ilyenkor is a közelben volt legalább egy kolléga, mert Sajtgyáros képtelen volt az operatív döntésekre. Ha egy járat meghibásodott, betelefonált és jelentette az esetet, de a menetrend átszervezése már meghaladta a képességeit.

Nem volt barátja a cégen belül, bár megpróbált néha kedélyesen elbeszélgetni valakivel. Tulajdonképpen sajnáltuk és szánalomból nevetni próbáltunk gyenge, s néha értelmetlen viccein. De hamarosan menekült tôle mindenki, mert ha valaki szóba állt vele, az órákig nem bírt szabadulni. Sokan nem szívelték, de csak kevesen bántották meg. Ezen aztán nagyon nehezen tudta túltenni magát. Egészsége a hajszolt és zaklatott munkarend, valamint a nehéz körülmények miatt romlott. Szóba került a leszázalékolása, de ebbôl nem lett semmi.

Szombat hajnalban még felvette a szolgálatot. URH-t, mint gyakorlatilag használhatatlan és mozgósíthatatlan ember, sosem kapott. Aznap a piacról induló járatokra lett osztva, amely másoknál azt jelentette, hogy ingázni kell az innen induló járatokon, nála azt, hogy üljön be a végállomás pihenôjébe és ha lát ismerôs sofôrt, akkor vele esetleg tehet egy-egy kört. Fizetésnap után voltunk, senkinek sem hiányzott, hogy a Sajtgyárosba belekössön valami részeg.

Hogy az inzulint adagolta rosszul, vagy valami más hibát vétett, aligha tudjuk már meg. Tény, hogy a piac elôtt a szolgálati járat rendben letette, a sofôrtôl még elbúcsúzott s lement az aluljáróba. Ott azonban összeesett és így talált rá a járôr.

Bár a vállalat és a rendôrség között elég szoros a kapcsolat és sok a kölcsönös (bár nem mindig pozitív) ismerettség, ezúttal a rend ôrei anélkül intézkedtek, hogy a csak pár méterre lévô végállomás személyzetét megkeresték volna. Sajtgyárosnál ugyan nem volt URH, de más papírjaiból és a nála lévô (egyébként általa soha nem használt) jelentôtömbbôl egyértelműen kiderülhetett volna, hogy nem csak közlekedési, de éppen szolgálatban is van. Máskor minden csavargót és részeget becipelnek a végállomásra, hogy mégse az utcán kelljen akkora tömeg elôtt jobb belátásra késztetni, ezúttal azonban másképp alakult. Talán a járôrök még újak voltak a szakmában, vagy túl sok volt nekik akkor éjszaka a részeg...

Az eszméletlen Sajtgyárost tehát a legelemibb vizsgálódások elhanyagolása mellett betuszkolták a meseautóba és a város kijózanítójába vitték. Se nekik, se a kijózanító aznap jelentôs forgalmat lebonyolító orvosának nem tűnt fel, hogy a Sajtgyárosnak egy kicsit sincs alkoholszaga...

Sajtgyáros megkapta a koffeininjekciót és néhány perc múlva meghalt.

A temetésére meglepôen sokan mentek el, legtöbbjüket talán a megdöbbenés mozgatta. Halkan szitkozódva adták egymásnak az értesüléseket. Az esetet nem lehetett a szônyeg alá seperni. A két rendôrt más városba vezényelték, míg az orvos foglalkozás körében elkövetett halált okozó gondatlanság miatt két év felfüggesztett börtönbüntetést kapott.

Kíváncsi lennék, mit érzett az, aki a Sajtgyárost a közlekedéshez irányította? Csak remélni merem, hogy nem ez volt a célja...