Túl az Óperencián

Aligha érem meg, de talán elkezdôdött valami, ami majd idevezet. Miskolc iparváros jellege, ha el nem is tűnik, de már nem olyan uralkodó, mint akár egy évtizede volt. A gyáróriásokon túl pedig ott a Bükk a maga varázslatos fennsíkjaival és völgyeivel.

Az 1-es busz, amely végighalad a város lakott felének kelet- nyugati tengelyén, a Bükk kapujában teszi le az embert, s innen fordul vissza a lakótelepekkel és gyárkéményekkel tűzdelt kis magyar Ruhr-vidékre. A Szinva völgye fokozatosan szűkül, s a Majálisparkban, ahol az 1-es végállomása van, végképp összezárul. Innen egy mély és keskeny völgyben utazhatunk tovább az 5-ös, vagy a 15-ös busszal, attól függôen, hogy az István-barlangot, vagy az ôskohót és környékét kívánjuk-e megtekinteni. Utazhatunk kisvasúttal is, amely a völgy déli oldalába vágott kanyargós pályán halad, pazar kilátást nyújtva a kirándulóknak. A völgy maga többek szerint egy kicsit Erdélyre emlékeztet. A busz elôbb Alsó-Hámorban áll meg, majd a Molnár-sziklát elhagyva Felsô-Hámor kapujában. Innen az út emelkedni kezd. Baloldalon a Palotaszálló ugrik ki a tájból. Kicsinyke alagút következik, majd egy elágazás a Hámori-tó végében, a Palotaszálló bejáratánál. Innen az 5-össel a kisvasút állomásához jutunk, majd tovább az István-barlanghoz és a Lillafüredi végállomáshoz, ahonnan egy tekintélyes kaptató után a Fehérkô-lápa fennsíkjára mászhatunk fel. Ha a keskenyebb utat választjuk, akkor a Hámori-tó mentén utazunk végig, majd a kôbánya, az ôskohó, a pisztrángkeltetô telep, a garadnai kisvasútállomás és végül az ómassai kocsma következik. A busz szinte zsebkendônyi területen fordul meg tolatással, az utasok pedig a kocsma ablakából figyelik a mutatványt. Az út is, amelyen ebbe az erdômélyi kis községbe eljuthatunk, alig szélesebb egy csapásnál, nehezen hinné az ember, hogy itt busz jár, ha saját szemével nem látná.

A város közigazgatási határait meglehetôsen nagyvonalúan húzták meg, így eshetett meg az, hogy a város szélének számító Majálispark csaknem a mértani középpontban van és Ómassa még jócskán a határon belül fekszik. A nyugaton a határ Heves megyével érintkezik és a bánkúti túristaház elôtt húzódik, azt az abszurd helyzetet teremtve, hogy a túristaház Heves megyéhez tartozik, míg az autóparkolója Miskolchoz. Sajnos amíg Bánkút hovatartozása nem tisztázódik, oda kék busszal nem juthatunk el.

Az ómassai útról néhány éve új út ágazik el Bánkút felé a Látókövek és Szentlélek érintésével. Sajnos ez az út mindkét végén befejezetlen, egyrészt a Dédestapolcsányi elágazástól maradt mintegy két kilométernyi út félig készen, másrészt a Lillafüredtôl Garadnáig terjedô út hagy kívánnivalót maga után. Ez utóbbi pár éve a tónál részben megcsúszott, s azóta csak váltott irányban haladhat rajta a forgalom. Itt volt a nevezetes Halálkanyar is, amíg egy robbantással át nem vágták. Az eredeti igen éles és beláthatatlan egysávnyi kiszögellése volt az útnak. A város tömegközlekedésének legsúlyosabb katasztrófája ehhez a kanyarhoz fűzôdik. Itt akkor két busz találkozott szembe és az egyik leszorította az útról a másikat, amely a Hámori-tóba zuhant.

A tó, bár a látogatók nehezen hiszik, mesterséges, duzzasztott víztározó. Nagyon szépen simul a környezetbe és már a század elején divat volt itt csónakázni, telente korcsolyázni. A tó azonban nagyon veszélyes, rendkívül keskeny és mély, nyáron is jéghideg. Telente pedig a befagyott jégréteg alól idôvel leapad a víz, akár félméteres "álmennyezetet" képezve a jégbôl. Hogy nincs víz a jég alatt, ez abból derül ki, hogy ha beszakad az ember, akkor nagyot esik és lehetetlen kimenteni.

Mi, forgalmisták általában élveztük, ha az erdei vonalakra kerültünk beosztásra, de ez eléggé ritka szerencse volt. Ráadásul van az évnek olyan része, ami nem csak örömöket tartogat az erre vetôdôknek. Errôl szól az alábbi igaz mese is.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sűrű sötét fekete kerek nagy szakállú kocsmáros, túl az Óperencián, túl az üveghegyen, ott, ahová már az 1-es busz sem jár. Volt a kocsmárosnak egy kicsiny kocsmája az erdô mélyén, amely arról volt nevezetes, hogy a falu egyetlen telefonja innen nem működött az év nagy részében. Nevezetes volt továbbá arról is, hogy itt lehetett várni az egyetlen buszra, amely a távoli városba járt és a kocsmáros minden sofôrt és minden utast névrôl ismert, nemcsak a falubelieket, hanem az erre tévedt bakancsos túristákat is. Mind a hármat.

Történt pedig, hogy egyszer olyan tél kerekedett, amilyet még az öregapám öregapja se látott, pedig ô törzsgárda jegesmedve volt az északi sarkon. Esett a hó, fújt a szél, jegesedtek az utak, s ahogy az már ilyenkor lenni szokott, a nagyra nôtt 15-ös busz eltaposta a kicsinyke szembejövô személyautót az ómassai úton. Lett is ott olyan jajveszékelés nyomban, hogy majd' a hegyek szakadtak le. Futárt szalajtottak, de ízibe, a király udvarába, mert az ómassai úton addig senki se té, se tova, amíg a helyszínelô nem jô. A helyszínelô messze földön híres varázsló volt, akirôl a legkisebb gyerek is tudta, hogy a napos csibe lába nyomából is megmondja, ki volt a hibás a balesetben.

Futott szegény futár, ahogy a lánctalpa bírta, de a behavazott erdei úton csak nagysokára lelte meg a falu legszélsô kunyhóját. Itt lakozott a vasorrú menetirányító, aki a szétfagyott futárt azon nyomban bedugta a kemencébe, de elôbb megérdeklôdte, mijáratban erre, ahová a 101-es se bír jönni hókotró nélkül. Mondja pedig a hírnök, hogy rossz hírnek tudója ô, balesetrôl hoza tanúbizonyságot. Bólogatni kezde erre a vasorrú, hogy bizony ô látta ezt az elôjelekbôl, merthogy nem szokott a 15-ös egy órát késni, se kettôt.

Nincs mit tenni, hívni kell egy bátor vitézt, aki keresztülvívja magát ezer veszélyen és kimenti a bajba jutottakat. Hívja tehát a királyt a rádión a vasorrú, a király pedig mindjárt ki is doboltatta a telepen, hogy aki belevág a kalandba, azé fele órabére és lányának keze. Ez utóbbit hallva a vitézek szanszét futottak, mert ismerték a lányt. A király pedig elszomorodott és hívatta a bolondját, vigasztalná meg ôt nagy bánatában. Jöve pedig a fônököm és megvígasztalá az királyt, mondván, kiválaszt ô egy önkéntest a forgalmista fattyak közül, kikért köztudomásúlag nem kár. Ezzel beteljesedett a sorsom, mert meg volt az írva a csillagokban, hogy pont akkor vegyem fel a szolgálatot, amikor a fônököm kitolatott az irodájából...

Mit volt mit tenni, nekieredtem a nagy hóesésben. Kavargott a förgeteg, millió jégszemcse vágott szembe, de én csak mentem elôre a jól fűtött Ikarusban a vasorrú kunyhója felé. El is értem, hamarabb, mint szerettem volna. Immáron delet harangoztak, de a 15-ösnek még se híre se hamva, csak egy félig sült bakancs árválkodott a radiátoron. A nagy hatalmú telepi menetirányító elôvarázsolt egy tartalékot ebben a kutya hidegben, amiért is utána messze földrôl idesereglettek a népek csodálkozni. Ezzel a tartalékkal aztán belevágtunk a nagy kalandba. Kitettük a 115-ös táblát és meg sem álltunk a Hámori feneketlen tóig. Hanem ott aztán elibénk állott a nagy bajuszú rendôr, hogy mi itt bizony át nem megyünk, amíg bort, búzát, békességet nem kívánunk és a csodatévô helyszínelôt elô nem állítjuk, mert itt bizony baj van. Kívántunk mi bort, búzát, békességet, süketnéma feleséget, de mindez nem használt volna, ha velünk nem jô a helyszínelô. Hanem aztán ô csak ránézett sandán a kocsi elejére, s máris ötven oldalt írt jelentésnek. Villantott még kettôt a vakujával, aztán köd elôtte, köd utána.

A kocsi roncsát két markos legény kidobta az árokba s már indulhattunk volna tovább, de nem fértünk el a másik busztól. Fogadkozott pedig nagyon a mi sofôrünk, hogy ha már Ikarus, akkor repülnie is kéne tudni, csak nem jutottunk elôre. Kiszálltam hát a nagy hóesésben, hogy akkor én most hátramenetben elkalauzolom a legközelebbi keresztútig a buszt. Jött is az azon nyomban, alig bírtam szedni a lábam. A keresztút meg igen-nagyon messze volt, kezem-lábam mind megfagyott, mire odaértünk. Farral a fák felé félreállt a buszunk, utat adva összetört társának, ki rögvest a telepre sietett. Ezek után negyed óra alatt kiástuk a mély hóból az ott ragadt buszunkat, feldideregtünk rá és hanyat-homlok Ómassára siettünk.

Az ómassai fogadóban már tetôfokára hágott az izgalom, hogy vajon hol s merre késik a busz annyi ideje, hogy a legkisebb királyfiból is aggastyán lett immár. Kettôt se pislantottunk, s ahogy beértünk, mindjárt fel is pattant a fél falu a buszra. Indultunk is volna rögvest vissza, ha a menetrend hagyta volna. De a papíros szerint ippeg most kell még egy busznak érkeznie. Nagy volt az én tanácstalanságom! Kipakoltam hát a motyómat és varázserejű eszközeim közül az URH-t vettem kézbe. Mondtam is a varázsszavakat, ahogy arra engem kitanítottak, de hiába. Ómassa oly messze van a várostól, hogy a rádióhullámok félúton kifagytak a levegôbôl. A falu meg, ahány szemöldöke csak volt, összevonta, hogy a rontás jöjjön rám, ha innen el nem megyünk, de mindjárt! Elindultunk hát aggodalommal a szívünkben, nem ront-e ránk a veszedelem, menetrend szerinti busz képében.

Fújt a szél, esett a hó, s mi csak mentünk bele a fehér ködbe. Egyszer csak a fehér ködnek hirtelen Ikarus eleje lett, alig bírtunk megállni. "Szerencséd, hogy k... anyádnak szólítottál!", mondta a szemközti busz vezetôje, majd utunkra engedett minket. Be is értünk hamarost a vasorrúhoz, éppen két óra elôtt pár perccel. "A bôr hűljön rád!", köszöntek el tôlem a falu kohászai, akik elkéstek a munkahelyükrôl. Én meg fáradtan bejelentkeztem a telepre rádión, hogy levágtam a sárkány összes fejét, vígadhat a király s háza népe, s csak annyit kértem, lefagyott lábaim helyére míves falábakat faragjanak. A telepi menetirányító adott is fél óra pihenôt és örömében befejezte a szolgálatot.

Ebbôl aztán nagy baj kerekedett!

Amikor már a lábam ismét az enyém vala és kopogásával nem zavartam a jegyárusító horkolását, ismételten bejelentkeztem a központba, hogy megszolgáljam a király csengô aranyforintjait. Hogy az udvarban éppen a bolond uralkodott, nem tudhattam. Mondá pedig a friss telepi menetirányító, hogy rögvest kapjam kalapom, kabátom s buszhalálában vágtassak ki a Hámori-tóhoz, mert baleset van.

Innyeno, ilyet még a Nagy Kormányos se látott, hogy ugyanott ugyanaz kétszer is megtörténik, vagy ha igen, az bizonyosan nem baleset. Kisandítottam a hóesésbe s rögvest üvegkemény szemem lett. Ohó, dehogy fogok én abba a zord hidegbe még egyszer kimenni, szó sem lehet róla! Ha baleset van, nem fog az elszaladni, úgy is meg kell várnom az ómassai buszt, aztán majd kikérdezem én a sofôrt, van-e néki rossz híre, vagy sem. Meg is jött, szépen rendben, összevissza, ahogy a menetrend még sose látta, de ebben az idôben sehogyan sem tudott a helyére kerülni. Ki is kérdeztem, látott-e mégegy balesetet, de csak bámult rám bambán, mint aki igen sajnál engem.

Legjobb eset, ami meg sem esett, gondoltam és egy órácskát elmalomoztam a jó meleg kunyhóban a vasorrú mellett. A buszok közben hol jöttek, hol mentek, hol lefagytak félúton, de Ómassára mindenki eljutott. Ahogy az idô letelt, ismételten jelentkezni merészkedtem a telepre, hogy nincs már sárkány, vígadhat a király s háza népe. Kicsit már untam ezt a szöveget, de ha a telepen úgy váltanak szolgálatot, hogy még a balesetekrôl sem tudnak eleget, hát mit tehetek róla. Miután rendben lejelentkeztem, utamra eredtem, hogy a mai nap eleddig meg sem kezdett eredeti munkáját elvégezzem.

Hanem a gonosz vasorrúval nem számoltam!

Ez az ártány azon nyomban, ahogy lábamat kunyhójából kitettem, telefonjáért nyúlt, hogy beáruljon a telepi menetirányítónak. El is mondta tövirôl hegyire, hogy én biz' egy teljes órát ott ültem a nyakán és egy pillanatra se jártam Ómassa felé. Annak meg veres lett a feje, mintha fakadni készülne, búját, baját és Mohácsot feledve felforgatta értem a várost. Elô is kerültem hamarost. Oly míves trágárságokat, miket akkor vágtak a fejemhez, bizony mondom, azóta se hallottam. Bár nagy volt a hó és sok busz akadt el az utakon itt és ott, a telepi menetirányító legfôbb gondja az volt, hogy én mégiscsak kimenjek a tó partjára. Rendelt ezért egy sofôrt mellém, aki a forduló végeztével majd jelenti, látott engem az tó partján, rendelte a vasorrút jelenteni a távozásom és érkezésem, s ezen cirkusz végeztével a telepre rendelt mindenkit. A vasorrú igen elszomorodott ennek hallatán, mert neki a szolgálata erôsen lejáróban volt, s most kénytelen-kelletlen beballaghat velem a város másik végébe a telepre. De úgy kell neki!

Urasan végigbuszoztam az Ómassai utat mégegyszer, oda- vissza, s megtekintettem a legények által árokba vetett, ez idô szerint már vastagon behavazott roncsot. Víg kedélyem a vasorrú savanyú ábrázatjától csak mégjobban emelkedett. Ily vidáman érkeztem meg a telepre a vasorrúval este nyolc felé. A veres fejű menetirányító ismételten elôsorolta mindazt a trágárságot, melyekkel már aznap egyszer elkápráztatott, majd jegyzôkönyvet vett fel.

Ez hiba volt.

A jegyzôkönyvet ugyanis úgy kell elkezdeni, hogy rögzítjük, mi az alaphelyzet. Márpedig, midôn a krimi alapszabálya is tartja: ha nincs hulla, nincs gyilkosság. Itten pediglen baleset, mire oly nagyon hivatkoztak volt, nem történt. Vagyis nem akkor, amikor azt gondolták. Már akkor én olyan vidám lettem, hogy megszondáztattak. El is furulyáztam négy szondát, de egyik se lett zöld, csak a gyepagyú menetirányító feje. Ily kedélyesen múlattuk az idôt este tízig. Akkor már az összes résztvevô túlórában szidta a másik anyját és nagyon szerettek volna dűlôre jutni abban, mi is történt valójában. Egyedül én tudtam az igazságot, de akárha keleti bölcs lettem volna, egy szót se szóltam. Igaz nem is hagytak volna szóhoz jutni. Az éjszakás váltás megérkezésekor aztán szilaj káromkodások közepette hazaballagott mindenki.

Másnap a király elé citáltak, mondván, nagy az én bűnöm, mert megtagadtam a szolgálatot. Mondtam pedig, hogy "Uram királyom, fejedet kezedbe ajánlom. Hogy hol hibáztam nem tudom. A rengeteg erdôben sárkánynak nyoma nincs. Mi más dolgom lett volna ezen kívül?" A király pedig gondterhelten tekinte a rengeteg fóliánsra, mit bolond udvaroncai barmoltak össze az esetrôl s úgy határozott, hogy fejem a helyén marad.

Lám, így esett a nagy sárkányölés a tó partján. Aki nem hiszi, járjon utána!