Életkép a zivatarból

Kiérek a megállóba és megnézem a menetrendet. Van még tíz perc. Addig nézem, mekkora vízfüggönyöket gyártanak az elhúzó márkák ( a Trabi észrevehetôen rosszul szerepel, meg kombi változatban is ). Onnan, ahol állok, mindez kitűnôen megfigyelhetô, a kisebb folyónak is beillô áradat a műút másik oldalán folyik, majd az út egy pontján -- szerencsére elég messze a megállótól -- hatalmas és nem is sekély pocsolyává szélesedik.

Ezt a kritikus pontot közelíti meg lassanként egy nem túl jó kinezetű idôsebb úr. Fűtônek nézem, ebben megerôsít az, hogy a hôközpontból láttam kijönni. A rossz véget elôre sejtem, mert bár csekély a forgalom -- ez az út egy, a városhoz lazán kapcsolódó telepcsoportot köt össze -- azért minden tizedik- huszadik másodpercben elhussan valami.

"Az öreg most megfürdik", gondolom és nem egészen értem, miért nem a járdát használja, ami ez esetben jó messze -- legalább tíz méternyire -- egy fasor mögött halad. Az öreg eléri a pocsolyát, annak szélén lépked tovább. Ugyanekkor egy Wartburg is eléri a tetthelyet s a csúszós úton nem kis bravúrral úgyszolván lépéstempóra lassítva áttipeg a tekintélyes locs-pocson. Az ôt követô Trabi ugyanezt cselekszi. Az öreg mindezt nem méltányolja, miért is a magas istenek megharagudnak reá és büntetésül szembôl egy mikrobuszt küldenek. A tócsa nagy, az öreg lassú, így ha kicsit is, de a mikrobusz oldalról felcsapja. Az öreg emberi mivoltában megtaposván érezve magát litániába kezdene, amihez is meg kell állnia és az elkövetô felé kell fordulnia. Az persze már árkon-bokron túl van ( a csúszásveszély miatt csaknem szó szerint ), ám ez mit se számít. Az öreg most szemben áll a pocsolyával, annak szélén, és karját felemelve belekezd...

Ebben a pillanatban nem szembôl, hanem az áradat oldalán, azaz a legrosszabb helyen feltűnik egy Volvo. Mint tudjuk, a Volvo nagy kocsi, súlyos kocsi és gyors kocsi. Mire ez átfut az agyamon, addigra a Volvo is átfut a pocsolyán, meghozzá nem tipegve, hanem padlógázzal. Ezzel a sebességgel bármilyen kikerülô művelet közvetlen életveszéllyel jár, így gondolhatta a Volvo vezére is, hiszen egy centivel sem kerülte el a pocsolya legmélyebb, épp ezért vízben legbôvebb pontját.

Pillanatokig csak a vízfüggönyt látom, mint ama emlékezetes ausztrál Forma-1 futamon. A ködbôl lassanként kibontakozik az öreg, kezeit még mindig ugyanabban az áldást osztó pózban tartva, némán. Hogy mégsem áldás fog következni, azt az öreg könyökein és egyáltalán mindenébôl bôven csurgó enyhén sáros lé jelzi. Egy pillanatra eszembe villan, hogy most szalasztom el "Az ismeretlen gyalogos" című korszakalkotó szobor ( esetleg szökôkút ) modelljét, de a pillanat tovatűnik.

Az öreg végre szavához jut, s bár továbbra sem mozdul a pocsolya mellôl ( végül is most már minek ), komolyan megijeszt ebbôl a távolságból is. Ugyanis ezzel kezdi:

-- Ezt is az egyetemen tanultátok, rohadt szemetek, hogy az....

Megérkezik a buszom és kissé szégyenkezve mutatom fel a sofôrnek a diákigazolványomat. Pedig aligha utoljára tettek meg miket bűnbaknak...