Ali Ttaik-al-Rep:
Földgáz, füstgáz, vérgázAnamnézisAz osztrákok néppártja a távolinak tetsző nyolcvanas években -- ma már tudjuk -- jó okkal tartott attól, hogy államukat az ún. "keleti blokk" olcsón elérhető energiaforrásaihoz kösse. A függöny innenső oldalán ez nem képezte vita tárgyát és jó két évtizeddel később még mindig adottság, hogy a földgáz Oroszországból jön, Ukrajnán át és ha bármi okból elzárják a csapot, akkor arra ráfázunk.Megörököltük még a sem nem energiatakarékos, sem nem környezetbarát ipar romjait és működésének pár évtizedes szennytengerét is. Jelen "zárójelentésünk" szereplője egy azon asztmások közül, aki megszenvedte a januári átmeneti gázhiány miatt "beröffentett" kőolaj alapú erőművek ideiglenes, illetve az egyéb füstforrások, mint például a személygépkocsik állandó légszennyezését. Autót Abszurdisztánban akkor sem tesz le a polgár, ha a légszennyezettségi térkép monokróm vörös és már a főpolgármester sem tudja megakadályozni a szmogriadó elrendelését -- legfeljebb szabotálni azzal, hogy siet mindenki tudomására hozni, nincs büntetés annak, aki nem tartja be a korlátozást...
StátusAsztmásunk húsz éve jól karbantartott, jobbára tünetmentes betegsége előre láthatóan súlyosbodik, amikor a levegő minősége romlik és ennek csak korlátozottan lehet gyógyszerrel és egyéb intézkedésekkel gátat vetni. Asztmásunk ismeri a fulladás élményét. Ez az óvintézkedések dacára egy pénteki napon enyhe formában el is éri. "Volt már rosszabb is" alapon lemondja munka utáni programjait és örül, hogy hétvége következik.A hétvége kínlódva telik, az állapot nem mutat hajlandóságot a javulásra, pedig így a következő hetet gyalázatosnak ígérkezik elkezdeni, érdemi pihenés nélkül. Vasárnap hajnalban minden eddiginél durvább fulladási roham érkezik, immár komoly halálfélelmet kiváltva szereplőnkben. Kitekert pózban sikerül hosszas percek után olyan nyugalmi állapotot találni, amelyben a szervezet oxigénkövetelése lassan rendeződni tűnik, bár a szokásosnál intenzívebb légzés és szívműködés mellett. Szereplőnk leizzad, de ahogy csitul a roham, pár órát még aludni is tud. A vasárnap gyalázatosan telik, a hétfői munkábaállás esélyei egyelőre pár nap szabadság kikérésének tervével csökkenni kezdenek. Vasárnap koraeste újabb roham, a hajnalinál alig kisebb. Szereplőnk elhatározza, hogy orvoshoz megy. Ez ebben az országban a kalandvágy megnyilvánulásának egyik formája.
HétfőA betegség adott, de az nem úgy megy, hogy besétálunk vele az orvoshoz, aki aztán meggyógyítja. Kezdjük azzal, hogy a beteg épp most sétálni se nagyon tud. Szakrendelésre kellene mennie, ahogy már húsz éve rendszeresen, de a nemrégiben lezajlott csodálatos reformoknak köszönhetően ehhez előbb a körzeti orvos beutalója kell. Ez egy telefon és egy családtag segítségével még reggel elintéződik (szerencsére a körzeti orvos épp délelőttös), majd taxi hívódik, a beteg learaszol odáig a saját két lábán, sűrűn a korlátba kapaszkodva, majd irány a szakrendelő.Ott egy hosszabb folyosó már egészen komoly kihívássá válik, betegünk utolsó erejével landol a betegfelvételi ablak közelében véletlenül épp üresen álló széken és kimerülten liheg. Ezenközben színe egyre szembetűnőbben tolódik a kék felé szabad bőrfelületein. Kísérő családtagja idegesen toporog az ablaknál, ahol végül kegyeskednek átvenni a sürgősségi beutalását. Egész hamar ki is adják a lapot tüdőröntgenre és légzésfunkcióra. Orvost, segítséget, azt ekkor még hiába remél a beteg. A helyzetet itt az oldja meg, hogy húsz év elteltével még sűrű személyzetváltozás mellett is van, aki megismeri. Néhány szóval sikerül tisztázni, hogy itt éppen nagyon kellene a segítség és most, nem akkor, amikor végigvár két vizsgálatot, az eredményeket és azok kiértékelését, meg azt, hogy a szokásos kezelőorvosa visszatérjen valahonnan néhány nap múlva. Jó lesz a helyettesítő is, vagy akárki, aki ért hozzá, de sürgősen! A nővér bekopog az egyik ajtón, majd ahogy ott végez az épp bent tartózkodó, betámogatják hősünket, aki ekkor a saját lábán már nem igazán mozgásképes. A vénás injekció ezek után másodperceken belül bent van, kis könnyebbséget adva. Betegünk nagyjából ennyit is várt az úttól.
BónuszAz orvos mentőt hív és a néhány százméterre található kórház tüdőosztályára utalja a beteget. Ezek után az injekciótól valamelyest jobb állapotban újra várakozás kint. Tizenegy körül jár az idő.A mentőápoló megjelenik, újra végig a folyosó, ami ezúttal jóval rövidebbnek tűnik, majd pár perc üldögélés után, már a kórház területén, kerekes székbe kerül a beteg. Még a folyósón megbökik az ujját vérgáz-vizsgálat céljából, amit ma már egy célgép helyben pár perc alatt elvégez. Közben papírmunka, üres ágy épp van, s ahogy a gép kidobja magából a mérés eredményeit, a beteget már kötik is oxigénre és infúzióra. Az oxigénnek valamiért nincs friss hegyi levegő illata. Hét, maximum tíz nap tartózkodás néz ki ekkor. A betyárbútor bekerül, komolyabb vérvétel történik, orvos általi szemrevételezés, újabb gyógyszerek, a kórház szempontjából szokásos ügymenet. Betegünk mobilon értesíti az értesítendőket, rá mostanság ne számítsanak.
Kedd és szerdaA vérvizsgálat tüdőembóliát valószínűsít. A további vizsgálatok egy része kizárásos alapon tovább erősíti ezt a gyanút: a tüdőröntgen semmi különlegeset nem mutat, ami miatt ennyire rossz lenne a vérgáz, a szívgyógyászati vizsgálat erős, szabályos szívet ír le, ami épp láthatóan meg van hajszolva -- lásd EKG --, egyébként semmi baja. Ők rögvest írják is, hogy itt CT kellene, hamar.Ehelyett a beteg mehet hasi ultrahangra. Gyalog. Tüdőembólia gyanújával. Mert az egy dolog, hogy a papírján az áll: "ülve szállítandó", a másik meg a betegszállító kedve. Ő már akkor is sétáltatta volna a beteget, amikor az még jól láthatóan oxigénre volt kötve. A betegszállító most sem érhető el, a beteg is jobban érzi magát a már belényomott szerek miatt, így hát elindul egyedül két épülettel arrébb, ahol az ultrahang van. Meg is érkezik, ámde a vizsgáló előtt sor áll és a papírokat nincs, aki átvegye. Abszurdisztánban ugyan meg lehetne tenni, hogy leül az ember, de akkor meg az ajtóból kikukucskáló aszisztensre héjaként rácsapó nem bentlakó, ún. járóbetegek esélyt nem adnak a rendelés végéig, hogy akár csak bejelentkezhessen vizsgálatra. Betegünk tehát áll a falnak dőlve, papucsban, pizsamában, köpenyben. Nem sokáig. Annyira ugyanis nincs jól, hogy tartósan tudja ezt a mutatványt produkálni. Fogja magát és a fal mentén lecsúszik, ülő helyzetbe és egyre kevésbé tud magáról... Haloványan sürgölődést érzékel maga körül, majd egy vizsgálóba támogatják, kerekesszékbe ültetik. Pár perc múlva kitisztul a kép, eddigre a papírját elveszik tőle és detektálják is az "ülve szállítandó" feliratot. A vizsgálatra aztán sor kerül, ahol semmi rendellenességet nem tapasztalnak, viszont vissza székben gurítják. Az egymást hőn imádó gyógyítók itt nem hagyják ki a ziccert és megy is a feljegyzés a "magára hagyott betegről" a megfelelő íróasztalra... A vizsgálatok egy irányba mutatnak: valahol, nem oly régen a betegnek lehetett egy MVT-je -- ami mélyvénás trombózist jelent --, az ebből elszabadult vérrög pedig kalandos úton végül a tüdő egyik erében parkolt be a forgalomnak. Ha már tetemre hívás (khm, majdnem, elég rossz a tüdőembólia túlélési aránya), a betegnek be is ugrik egy nem túl rég megesett, s komolyan nem vett alsó lábszári fájdalom, ami némi fáslizást és pihentetést követően gond nélkül elmúlt. A terápia ennek megfelelően változik, az egyébként is kapott "vérhigító" készítmény adagját növelik.
Csütörtöktől csütörtökigEgy hét kórházban, az egy szokásos adag. Ezen kívül szombaton és vasárnap a fű se nő. Betegünkkel ezen idő alatt nem sok minden történik azon túl, hogy már a harmadik napon egészen jól érzi magát, oxigén se nagyon kell neki, s jön az unalom, ami ellen könyvekkel védekezik. Hétvégén az internet hiánya is nyomasztani kezdi, de úgy számol, pár nap még, annyit meg ki lehet bírni.Színesíti az eseményeket egy inhalálókészülék, amivel össze kellene barátkozni -- orvosi vízipipa lenne találó leírás rá. Élvezet sok nincs benne, ráadásul harmadik alkalomra komoly köhögőrohamot vált ki, így ezt tovább nem erőltetik. Az új hét közepén lezajlik a légzésfunkció, ami a távozási jelek egyik legbiztosabbika, majd a CT-re is sor kerül. Ide megint gyalog, messzebb is van, de már nincs "ülve szállítandó" státusban, és a vérképek is javulnak. A CT-re talán azért kerül sor, egy hét halasztással mégis, mert a javulás némiképpen alulmúlja a várakozásokat és légzésfunkcióból is volt már jobb. A beteg a mellékkörülményekről nem tudva azzal a boldog tudattal hajtja álomra fejét, hogy másnap, pénteken elkészül a záró és ő hazakerülhet.
Átkozott péntekA reggeli vizit során betegünkkel közlik, hogy "baj van", a CT egy ún. "lovagló trombust" mutatott ki egy (vagy a?) fő verőérben, 25mm hosszú indulásra kész vonat, s ha elindul, annyi. Beteg tehát ágyban marad, hozzátartozót értesít, és várja a mentőt, ami majd átviszi Debrecenbe, ahol minden bizonnyal műtét lesz, talán még ma.Ez a helyzet az, amire szokás a "köpni, nyelni nem tudtam" fordulatot használni. Előző este betegünk már lépcsőn járt fel-le, hogy a hazamenetel a két emelet ellenére problémamentes legyen. A ravasz kis vérrög meg valószínűleg már az első nagy fulladás óta ott lapult, már két hete, mint egy taposóakna... Mentő, azaz esetkocsi megérkezik, betegünket fekve tolják bele, mellé az ülőhelyre még bekerül egy infarktusos, majd szirénázva megindul a jármű az autópálya felé, Debrecennek. A magyar utakon fejjel előre, háton fekve 120 feletti tempóban utazni egy kissé gyomorforgató és rázós élmény -- szerzi meg a tapasztalatot betegünk. A debreceni szívklinika testületileg dob egy hátast, amikor egy miskolci esetkocsiból kettő(!) sürgős ellátást igénylő beteg kerül elő. Egyelőre ágy sincs elég, az infarktusos tehát továbbra is ül. Betegünkkel aztán nagyon kevés várakozás után több vizsgálatot is gyorsan elvégeznek. Gyorsan kiderítik, hogy hol is volt az a bizonyos MVT -- nem csak a beteg bemondására alapozva, hanem korrektül meg is találva a helyet. Aláirtják azt a papírt, amivel a beteg a "késeléshez" hozzájárul, egy másikon a vérátömlesztéshez -- közben a vércsoportot is megállapítják --, felkészítik arra is, hogy szívmotorra lehet szükség -- erről az érintettnek nincs igazán fogalma, mivel is járna --, illetve, hogy élete végéig kapcsokat fog hordani a mellkasában, mivel csontot is kell bontani... A beteg eleddigre meglehetősen apatikussá vált. Újabb várakozás következik, majd közlik a beteggel, hogy megpróbálják műtét nélkül megoldani a problémát. Ez biztosan jó hír, meg nyilván nem véletlenül van Debrecenben orvostudományi képzés, tudják, mit csinálnak. Betegünk tehát átkerül a tüdőrészleg intenzív osztályára, ahol legott bele is kezdenek a kezelésbe: újra oxigén és infúzió -- valamint szigorú és teljes mértékű ágyelhagyási tilalom. A mellékhelyiség akár a szomszéd galaxisban is lehetne. A beteg apátiája elkeseredett kétségbeesésbe megy át...
Az intenzívenBetegünk eleddig sem nagy étvágya szinte nullára redukálódik. Magávol hozott dolgait az intenzívről a beérkező családtagokkal hazaküldetik, így szinte alig marad valamije a mobiltelefonon és egy könyvön kívül.Az intenzíven öt ágy van -- különféle gombokkal vezérelve fel és le állítható, milliós szerkezet maga is --, ebből egy a hozzá tartozó műszerek hibái miatt inaktív. Egyen egy durván bevezetékezett beteg, akiről később kiderül, hogy kárpátaljai orvos, egyen egy 12-13 évesnek látszó fiú, lélegeztetőgépen, de egyébként magánál. Ő DVD-kkel üti agyon az időt. A további ágyak ekkor még üresek. Van ezen kívül egy pult, ahol valóban éjjel-nappal ül valaki, de inkább ketten. Magányt kedvelő betegünknek ez önmagában is súlyos csapás. A kezelés első két napja a "röghöz kötöttség" miatt kétségbeejtően lassan múlik, ám a szerek hatnak, így harmadnap már engedélyezett a felülés és lábak lelógatása pár percre, majd este már az ágy melletti felállás ugyancsak rövid időre és a mellékhelyiség kerekesszékkel való megközelítése. Betegünk mostanra szívből átérzi az Amerikába hurcolt, leláncolt fekete rabszolgák kínjait. Főleg, hogy már beöntéssel fenyegették és kényszertáplálással... Közben újabb beteg érkezik, a klinika egyik idős sebésze. Már négyen vagyunk, de mind a négyen más-más betegséggel, más terápián és még a TB szempontjából sincs köztünk két egyforma. Jobban belegondolva egészen bíztató, hogy nincs teltház. A kritikus napok múltával betegünk jó kapcsolatba kerül a személyzettel is, s ebben sokat segít, hogy a szélső ágyon fekvő kárpátaljai beteggel több baj van, mint a többiekkel együttvéve. A terápia is eredményes, a megismételt CT már csak halvány nyomát találja a vérrög-vonatnak, annak feloldása komplikációtól mentesen sikerült. Az életveszélyes állapot megszűnt. Ekkor közlik a túlélési esélyt, ami ebben az esetben 10%-os. Ha ez egy háborús bevetés, a túlélők bizton nagyobb kitüntetésben részesülnek. Betegünk nem is fogja fel igazán: egy a tízhez... Orosz rulett olyan forgótáras pisztollyal, amibe tíz golyó fér és kilencet be is töltenek... Ez most az egyetlen üresbe kattant... Betegünket annak rendje, s módja szerint teszik is ki az intenzívről, miután állapota rendeződött, hogy a megkezdett terápiát már egy normál kórházi osztály fejezze be. Ennyi talán Miskolctól is kitelik -- melynek kórházát az igénytelen, hiányos és több helyen hibás zárójelentései, valamint a beteg elkezelése miatt igen súlyos jelzőkkel illették nem egyszer.
VisszafeléAz eddig gördülékenyen zajló események itt megint abszurdisztáni stílust vesznek fel. A beteg állapota igényelné, hogy csak a biztonság kedvéért, de oxigén legyen abban a mentőben, ami visszaszállítja, de ilyen kocsit csak szakszemélyzettel adhatnak, az pedig a szállításra kijelölt napon nem érhető el. Oxigénnel el nem látott mentő volna, az viszont csak a megyehatárig viheti a beteget, akit viszont trombózisa és embóliája miatt ülve nem lehet szállítani. Sok-sok telefon után az egyik betegszállító cég vállalja a közvetlen fuvart.Sajnos épp a sok-sok telefonálás miatt nem tűnt fel a szállítást intézőnek, hogy itt nem mentőről van szó... A jármű, ami Budapestről(!) indult reggel, jócskán délután érkezik meg az intenzív elé. A betegszállító ki is fejezi csodálkozását, miszerint ő intenzívről, meg úgy általában intézményből intézménybe nem szokott szállítani, de "maguk tudják"... Betegünk eddigre három nejlonzacsiba összeszedi ezét-azát, de még egy köpenye sincs, azt hazaparancsolták. Most hát kölcsönbe(!) kap egy pokrócot -- amit a betegszállító majd másnap visszaad az intenzívnek -- és papucsban, pizsamában, pokrócban, nejlonzacsikkal, akár egy hajléktalan, beül egy kívülről sem mentőnek látszó valamibe -- amiről kiderül, hogy kilenc személyes mikrobusz, hat, már kabátban várakozó utassal. A jármű fűtése ugyanis jóindulattal is elégtelen. Betegünk a hátsó üléssoron keresztbe próbál elhelyezkedni, hogy az orvosi utasításnak megfelelően ne lógassa a lábát. Az út legalább két órásnak ígérkezik. Végül több lesz, hiszen előbb a jármű többi utasát kell széthordani a Debrecent övező településekre, s csak ez után fordul Miskolc felé. Betegünk így kisebbfajta országjárás részese lehet az olykor földutakra is bemerészkedő túra során. A februári alföldi táj szépségei azonban kevésbé, veséjének hidegtől való védelme inkább leköti. Ezt színesíti kissé a rettegés is, ami részben annak köszönhető, hogy oldalt ülő helyzetében bekötni magát nem tudja, viszint vérzékenységet okozó szert kap már jó ideje. Részben pedig a betegszállító, aki maga a sofőr, influenzára panaszkodik... A rémálomszerű utazásnak aztán végül vége lesz, a jármű beér a miskolci kórházba -- egy másik osztályra, nem arra, ahol a beteget elkezelték. Itt újabb toporgás, amit az eddigre már tizenegy órát teljesítő betegszállító sem fogad örömmel, bár igyekszik palástolni. Neki még haza is kell érnie Budapestre... Az átvétel lezajlik, a késői időpontra tekintettel nagyon felületes, szinte alibi vizsgálat mellett és újra ágyba kerül a beteg. Ezzel már csak annyi baj van, hogy az ágyon egy könnyű és kicsiny pléd hivatott eltúlzottnak nem nevezhető fűtés mellett betölteni takarói hivatását, miközben a beteg erősen átfázott. Éjszakára ez ismétlődő köhögési rohamokkal színesedik, ám a beteg hiába támolyog ki segítséget kérni a nővérektől, azok "egy beteg egy pléd, ez van" közléssel a maguk részéről elintézettnek tekintették az ügyet. A beteg ezt másnap "segítségnyújtás elutasítása" kifejezéssel teszi szóvá az egyébként sietős kezelőorvosnál, amivel bosszút idéz magára: az ekkor szolgálatban levő nővér a következő alkalmakkor mindennemű kímlet alól mentesíti magát vérvétel során, látványosságokat maga után hagyva a vénák környékén...
Péntektől keddigPénteken újabb, immár harmadik és teljesen felesleges szív-ultrahang, előzővel milliméterre azonos értékekkel, aztán a hétvégén semmi. A Debrecenben elkezdett gyógyszer adagolását, amit az ottaniak szerint 12 óránként, maximum húsz perces eltéréssel lehet beadni, itt arra hivatkozva, hogy így szokták, hat és fél órára adják be, de korrigálás nélküi adagban. De a beteg ezt is kibírja. Aztán amikor észreveszi, hogy a debreceni előzményeket egyszerűen figyelmen kívül hagyják (tudja és számolja a beadott szer naponkénti adagjait), a vasárnapi beadásához már nem járul hozzá. Ez az akkor ügyeletes orvossal is kemény szóbeli összecsapáshoz vezet -- betegünk nem egy könnyen ledumálható típus.Az első normális, szabályos vizitre hétfőn(!) kerül sor. Ez végre jó hírt hoz: a vérképben "sávon belülre" került egy INR nevű érték, így a kedd reggel a távozást jelenti. Ha az ember a 201-esben fekszik és informatikus, tudja, hogy a 201 (C9H) jó ómen: a RET (feltétlen visszatérés) kódja. A kedd reggel és a zárójelentés elérkezik.
EpikrízisA beteg még nem gyógyult, csupán "otthonába bocsátható", de ennek nagyon-nagyon örül. Több tucat oldal zárójelentés gyűlt össze e kalandos majdnem négy hét alatt. A betartandó étkezési szabályok nem túl szigorúak, ráadásul jórészt eddig sem kedvelt ételek kerültek a listára -- az eper és a tojás azért fájó veszteség. A munkábaállás még távoli. Az utókezelés hosszúnak ígérkezik, s még ki sem derült, mi okozta a kiváltó trombózist -- ez a következő három hónapban sorra sem kerülhet a gyógyszerek torzító hatása miatt. Pedig ezen múlik, meddig kell vérzésre hajlamosító szert szedni: egy-két évig, vagy életfogytiglan...A beteg kapott ún. számlákat is, ami azt hivatott demonstrálni, a fent megénekelt kezelés TB nélkül mennyibe került volna. Az első helyszín a betegállomány igazolását is késve, utólag adta ki, náluk a számla "elnyelődött". Debrecen kerekítve 375ezer, Miskolc második menetben 222ezer forintot állított ki, ez majdnem 600ezer, ebből tippelve a mindösszesen egymillió forint felett lehetett. De a beteg legalább él. Legyen ez a happy end. |
