Szabadítsátok ki Houdinit!
Egy igazán vendégmarasztaló hely

Elôadóként vettem részt nemrég Pécsett egy konferencián. A szervezés zökkenôi folytán az utolsó pillanatban tudtam meg, hogy indulnom kell, így kapkodva és kellô mérlegelés nélkül indultam neki a több mint 400 kilométeres távnak -- szokásomhoz híven, vonaton.

A siratóasszonyok és a kommunizmus

Létezik egy vonat Krakkóból Pécsre, ami Miskolcon is megáll, megtakarítva az átszállás kényelmetlenségeit -- más kényelmetlenségekért cserébe. Mint minden Szlovákia felôl érkezô vonat, ez is finoman szólva távol állt a tisztaságtól -- az ablakon például alig lehetett kilátni. Ezt csak azért sajnáltam, mert Pécsett gyerekfejjel jártam utoljára és nem is igen emlékszem már rá. De nem gond, hiszen hoztam magammal olvasnivalót is és volt szerencsém olyan ülést találni, amelyik nem ragadt (annyira) a kosztól. Mezôkövesdig eseménytelenül telt az út, leszámítva a MÁV által szolgáltatott 32 fokos trópusi klímát. (Természetesen a hôszabályzó kapcsoló bármely állásban teljesen hatástalan maradt.)

A vonat Budapest felé fokozatosan megtelt. Számomra a sors ezúttal egy csapat siratóasszonyt osztott ki. Eleve problémás társaság, speciális nyűgökkel, kívánságokkal, zajszinttel. A problémák a koszorúval kezdôdtek, ez ugyanis egyszerűen nem fért be a fülkébe. A csapattal utazó férfi önfeláldozóan kint maradt a túlméretes csomag mellett, kivéve az alkoholvételezés viszonylag sűrű alkalmait -- utóbb a kintlét és bentlét aránya meg is fordult a bentlét javára...

Igyekeztem a lehetô legkevesebbet törôdni a környezetemmel, ám ez sajnos nem volt viszonos. Miután eleve az ajtónál jutott számomra hely, így minden egyes alkalommal -- méghozzá gyakorta -- keresztülgyalogoltak rajtam, pedig a lehetôségeimhez képest eléggé összehúztam magam. Aztán külön gond volt a hômérséklet. A "siratóasszony-egyenruha" nem lenge holmi, a három asszony közül kettô meg is szenvedte a meleget, sokat szellôztetni mégsem volt mód, mert a harmadik, a legfiatalabb (és leghisztériásabb) viszont fázott. Emiatt aztán az úton végig adott volt a vitatéma. Ezt, de minden mást is meglehetôs hangerôvel tárgyalták meg -- én dolgoztam margarétakerekes NDK nyomtató mellett, tehát ha engem is zavart, akkor cseppet sem lehetett halk... Egyéb témák közt a matyóhímes terítôk különbözô típusainak piaci helyzete vezette a listát, egészen beletanultam Pestig.

Ami töprengésre késztetett, az a valódi céljuk volt. Temetésre mentek ugyanis, de amit és ahogy műveltek, ahogy az eseményrôl beszéltek, az eléggé riasztó volt számomra. Ha én lettem volna a halott, bizony feltámadok annyi idôre, hogy messzire zavarjam ôket... Lehet, hogy otthon vannak a Bibliában és gyönyörű adventi koszorúkat tudnak a terítôkbe hímezni a rendôrségtôl szerzett ezüstszállal (amely, mint megtudtam, nem szakad, mint a bolti), de ez nem elég. Kegyelet is kell valamennyi...

Kiismerhetetlen vasúti okokból csaknem egy órát áll a vonat a Keletiben. Pontosabban leteszi a Miskolc felôl érkezôket, kihúz a rendezôre, majd tíz perc múlva visszaáll ugyanarra a vágányra. Nem tudom kiverni a fejembôl a balsejtelmet, hogy ez az egy óra a gyakori késések adminisztratív eltűntetésére szolgál -- ha fél órát késik is a vonat, pontosan tud továbbindulni.

A vonat utasainak nagy része kicserélôdött. Pécs felé észrevehetôen kevesebben indultak, nekem is csupán két útitárssal kellet osztoznom a fülkén, egyikük aztán Pusztaszabolcsnál le is szállt. Kelenföldön megcsodáltam egy visszavonuló IFOR szerelvényt -- egy német utasvagon és legalább két tucat platós harckocsikkal és csapatszállítókkal. Szinte pontosan ugyanitt láttam kilenc évvel ezelôtt, Gyôrbôl hazafelé jövet orosz katonai szerelvényt -- voltak persze különbségek, de a lényeg ugyanaz. Vajon mit látok majd kilenc év múlva?

Maradék utastársam elszundított a nagy keresztrejtvény-fejtés közepette, így amikor az egyik állomás váltóin keresztülcsattogtunk, kissé ijedten ébredt. Megpróbált az ablakon át tájékozódni, de mint említettem, ez akkor sem ment volna a kosz miatt, ha nem hagytuk volna el az épületet. (Jobb helyeken persze többször is jól látható nagybetűkkel ki van írva az állomás neve, de nem itthon...) Nagy nehezen az utolsó lehetôséghez folyamodott: engem kérdezett, hol járunk. Miután gyakorlatilag én is elôször járok erre, így persze figyeltem és fel is tudtam világosítani, hogy ezekben a percekben hagytuk el Keszôhidegkút-Gyönk állomását. Innen persze nem volt megállás, beszélgetni kezdtünk, úgyhogy a gondosan kikészített Linux könyv olvasását el kellett hanyagolnom...

A beszélgetés eleinte a megszokott "honnan jött, hová megy, milyen lassú ez a vonat" vonalon haladt, majd hamarosan áttértünk a bensôségesebb ügyekre. Zömök, erôteljes felépítésű útitársamról kiderült, hogy nyugdíjas tornatanár, ezt megelôzôen pedig a Magyar Néphadsereget erôsítette 35 hosszú éven át. Bár maga nem repült, mégis szakértôje a vadászgépeknek, így igen részletes ismeretekkel látott el a MIG sorozat különbözô típusairól, kitérve más szovjet tervezôirodák termékeire is, összehasonlítva az amerikai F sorozattal. Az összehasonlításban az amerikaiak "természetesen" alulmaradtak, hiszen a MIG-ek repülési tulajdonságai a világon a legjobbak. (Nem tudom, egyikkel sem volt szerencsém repülni, de bizonyára nem rossz gépek, ha a német haderônek megfelelnek.) No igen, az elektronikájukon volt mit korszerűsíteni, és ezt a szívességet Izraelben meg is tették. Amikor hangot adtam ezügyben csodálkozásomnak -- tekintve hogy a két ország közt nem volt épp baráti a viszony -- felvilágosított az üzleti és politikai szálak ritkán követhetô gubancairól. Magát a témát, mivel mérnöki tanulmányokat folytattam, elég jól tudtam követni, a közbeszúrt anekdoták némelyikét pedig magam is ismertem barátaimtól. Igaz, itt most konkrét neveket is hallottam, ki is volt az például, aki a szegedi dóm két tornya közt repült át alig 600 kilométeres segességgel, vagy melyik bravúrpilóta húzott át vadászgépével az egyik Tisza-híd alatt...

A hangsúly (sajnos) egyre inkább a politikára terelôdött. A repülôk (azaz a hajózószemélyzet) tarthatatlan élet- és munkakörülményei, az új vadászgépekkel kapcsolatos kormánytender és a leendô NATO tagság mind elôkerültek -- és persze ebbôl a kormány intenzív bírálata kerekedett ki. Igaz, nem nagy ügy ma olyan embert találni, aki elégedetlen, ellenpélda viszont szinte nincs, lassan még a kormánytagoknak is elegük van a kormányból. Ezen viszont nem lehet segíteni, s emiatt nem is szívesen fogadom a politikai témát. Valamikor pedig imádtam politizálni, egész addig, amíg rá nem jöttem, tökéletesen érdektelen, mit mondok és mi a véleményem. Ezúttal is inkább csak hallgattam, egy-két közhelytôl eltekintve.

Az amerikaiak közt a feltűnô hallgatás valamilyen kínos problémát sejttet, a legtöbbször azt, hogy az illetô már kellôléppen társai idegeire ment és a pokolba kívánják, de persze viselkedni illik... Itthon viszont a legtöbb ember, mint útitársam is, úgy tekinti, hogy ez a figyelem jele. Miután igazából nem érdekelt a téma, viszont nem is akartam megbántani az öreget, hát úgy tettem, mint aki figyelt, bár kissé nehezemre esett. Azért még így is tudtam követni a gondolati ívet.

Elôször persze megtudtam, hogy a rendszerváltás, mint olyan, egy humbug. A jelenlegi vezetôink úgy döntenek, ahogy a zsebük szavaz. Az elôzô kormány sem volt különb. A pártok pusztán cserélhetô és cserélendô díszletek. A hibát még '89-ben követte el az ország. (A szövegben ez az a pont, ahol kiderül, hova húz a nyilatkozó szíve. Lássuk!) Nem az operettpártokra kellett volna szavazni, hanem az MSZMP-re. (Az állam diszkréten leesett, innentôl kicsit jobban figyeltem.) Nagy hibát követett el az MSZMP azzal is, hogy a puccskongresszus (a feloszlató, átalakító, nézôpont kérdése) után, amit a politikai hulla Pozsgai intézett, a párt nevet változtatott. A szavazók aztán hiába keresték az MSZMP-t, Munkáspárt néven nem ismertek rá és az MSZP-re szavaztak. (Biztos, azt gondolták, elírás. Szóval ilyen hülye a magyar választópolgár. Szerintük.) Tehát az MSZP azért nyert, mert az emberek visszakívánták a régi rendszert...

Nem mentes persze az ország a nosztalgiától. Kádár ideje alatt az élet az átlagember számára kiszámítható volt és viszonylagos jólétben telt. Ami rossz volt, arról ma már könnyű megfeledkezni, bár annyira rossz se lehetett, mint azt ma néhányan beállítani igyekeznek. Voltak hibák persze, említi útitársam is, de ezeket ki lehetett volna javítani. Itt rákérdeztem, hogy ugyan ki javította volna ki? Nem volt az akkori káderek közt egy igazi államférfi se, a tehetségrôl már nem is beszélve és érdekük sem fűzôdött hozzá. No, igen, Kádár utódlása zavaros volt, a kiszemelt örököst, Biszku Bélát (akinek állítólag többek közt az is köszönhetô, hogy '56 után gyors volt a konszolidáció) néhány év alatt kigolyózták az "öreg" közelébôl. Nos, nézôpont kérdése, speciel én ezt az egészet teljesen másképp tudom, de nem volt kedvem ezt be is jelenteni. Ezek után egy roppant szakszerű ismertetô következett Marx vegyes tulajdonról vallott nézeteirôl, de meg kell mondjam, ezt nem tudtam követni. Politikai gazdaságtan órákon is mindig belealudtam ebbe a részbe, szerintem ezeknek a szövegeknek erôs hipnotikus hatása van...

A szocializmusról tehát kiderült, hogy eszményi jó rendszer, csak éppen becsületes emberek kellenek hozzá -- ezért aztán a gyakorlat mindig csôdöt mond. A háború után az újjáépítéskor még működött (Torgyán persze ezt az érdemet a Kisgazdáknak tudja be), hiszen a lerombolt országot ténylegesen helyreállították (az Erzsébetváros kivételével, ott még mindig tele van golyónyomokkal a házak fala és ennyit '56-ban se lôttek). Az öreg szerint 1946-ban egy bizottság jó ötven évre számított, mire Magyarország eléri az 1939-es életszínvonalat, s ehelyett már 1949-re teljesítették a tervet. (Mint mindent akkoriban: túl.) Voltak akkoriban nagy emberek, mint például Vas Zoltán, aki az éhhaláltól mentette meg a fôvárost (tényleg, tanultunk róla). Hogy most miért néz ki mégis az ország gazdasága úgy, mintha háborút viselt és vesztett volna? Lehet találgatni...

Ha már a háború szóba került, akkor kicsit szovjet vizekre eveztünk. Elôször annak kapcsán, mennyire megbecsült emberek voltak a katonák, de fôleg a repülôgépek tervezôi, akik igen magas rangot viseltek. Érdekes volt az is, hogy a három vagy négy tervezôi iroda (mint a Mikojan és a Szuholjev) végül is a szocializmus ellenére versenyben álltak egymással -- igaz ez államilag ellenôrzött verseny volt. Itt nem történhetett meg az, ami Amerikában, hogy a konkurrens felrobbantja a prototípust... (Szerintem ehelyett politikai vonalon metszegették egymás torkát, de mindegy...) Aztán, ismét meglepôdni voltam kénytelen, amikor Sztálin érdemeire került a szó. Hogy a századokkal elmaradt orosz anyaföldbôl korszerű világhatalmat varázsolt. Arról persze nem beszélt útitársam, hány emberéletbe került mindez... És mennyire keveset láttak ebbôl maguk a kisemberek... (Egy vicc szerint a nagy októberi hetvenedik évfordulóján elôásnak pár matuzsálem veteránt valami félreesôbb helyrôl. Büszkén feszítenek a tengernyi kitüntetéssel a fotózáskor, majd az egyik odafordul a fôtitkárhoz: "Ugye te Pétervárról jöttél? Történt valami azóta, hogy szétvertük a Téli Palotát?")

A vonat és a visszaemlékezések lassan végállomásukhoz közeledtek. Amit útitársam az ország sötét jövöjérôl végezetül mondott, azzal ismét kénytelen voltam egyetérteni, bár másban vitatkoztam volna vele, ha lett volna értelme. Szóval a demokrácia ugyan nem eszményi rendszer, de a legtöbb országban működik -- nálunk nem. A kormány láthatóan senkinek sem tartozik felelôsséggel, ráadásul dilettáns is. Példának itt van mindjárt a sok pénzügyi botrány, vagy a maffiaháború (ekkor még nem tudtuk, hogy a hét elején országos jogkört kapott budapesti fôkapitányt a hét végére teljes vezérkarával menesztik). Az ország lélekszáma egyre meredekebben csökken, ráadásul a lakosság öregszik is, egyre kevesebb a fiatal és egyre több a nyugdíjas, azaz egyre több teher nehezedik egyre kevesebb vállra. A mostani megoldás (ti. hogy leépítik az egészségügyet, hogy az emberek ne éljenek túl sokáig és ne érjék el a nyugdíjkorhatárt) felháborítóan embertelen és ráadásul pont fordított a hatása, hiszen a negyvenesek halnak gyorsan ki, akik még legalább egy évtizedet dolgozhatnának. De hát ugye, a hozzáértés...

Szentlôrincnél hosszasan állunk. Innen Pécs kevesebb, mint húsz kilométer. Egy nappal korábban itt kisiklott egy szerelvény és a pálya tönkrement, a helyreállítás még folyik. Szerencsétlenségünkre épp akkor kezdték a felsôvezetéket javítani, amikor odaértünk, így a tíz perces késés fél órára, majd egy órára hízott. Egyre idegesebben tekintgetek az órámra. A konferencia helyszíne gyalog is legfeljebb tíz perc a pályaudvartól, s a menetrend szerint negyven percem maradt volna érkezéstôl számítva, sôt mivel konferenciák mindig legalább félórás késéssel kezdenek, több, mint egy órát szánhattam volna a beérkezésre, s még meg is ebédelhettem volna. Ehelyett több, mint egy órát állunk, majd egetverô öt kilométeres tempóban nekivágunk a hátralevô távnak. Ezt az idegôrlô sebességet még háromszori megállással fűszerezi a MÁV, persze tájékoztatás nélkül. (A kalauzok sem tudnak többet, mint mi, de ez itthon "természetes".)

Végül csaknem kétórás késéssel, nyolc és félórás vonatozás után megérkezem Pécsre. Elbúcsúzom az öregúrtól (öregelvtárstól?), aki Harkányba igyekszik a gyógyfürdôbe és nekivágok megkeresni a helyszínt.

Selmec és a kormányfôtanácsos

A szervezés zavarai közt szerepelt az is, hogy igen bonyolultan tudtam meg, hol a konferencia. Mikorra engem is értesítettek, a hálózatról már leszedték a tájékoztatót, úgyhogy csak annyit tudtam, Pécsett, valahol. Ez nem sok. Hosszas bóklászás után az egyik keresôprogram megtalálta a konferencia egy kallódó weblapját, errôl utazás elôtti este már tudtam, hogy a Palatinus Hotelbe kell mennem, de még mindig nem tudtam, ezt hol találom. Végül Cápa névre hallgató barátom segített és az IRC-n fogott egy pécsi srácot (miközben a HIX arénában én is találtam egy másik pécsit), s kicsit döcögôsen sikerült tisztázni, hogy a Széchenyi teret kell keresnem. Még a buszt is megmondták, de két megállóért én nem fizetek hatvan forintot a Volánnak...

Ahogy a vonatról leszálltam, pár lépés után egy térképtáblába botlottam. Ez igen dícséretes, lám a pécsi önkormányzatban valaki használja a fejét. Hamar ki is szúrtam, merre kell mennem, bár az még többet segített volna, ha az utcanévtáblák az utcákon is olvasható helyekre kerültek volna ki...

Hamar kiértem a Dzsámihoz és itt az elsô járókelô útbaigazított a Palatinus felé. Az egyik benyíló utcában egy pazar épület, el is bizonytalanodtam, nem fognak innen engem gyorsabban kidobni, minthogy elmondanám, miért is vagyok itt? Benyitva azonban rögvest a konferencia hirdetôtáblája köszönt vissza rám, szóval mégis jó helyen járok. Az ebédrôl persze lekéstem, a megnyitó is megkezdôdött, így letettem a kabátom és a táskám a ruhatárban, s gyorsan leültem az egyik szélsô székre.

A szünetben elintéztem a hivatalos formaságokat, s csak egyszer vert ki a víz, amikor a szállodaszemélyzet elsôre nem találta a nevem a szobafoglalási listában. Végül csak meglett, így felhurcolkodtam. A szoba kétágyas volt, fürdôszobával, tévével, szobatársnak semmi nyoma, túl szép...

Az is volt. A szünet után megtartott elôadással az aznapi programok tulajdonképpen véget értek -- az este hét, az állófogadás ideje pedig még messze volt. (Igazából azt is mondhatnám, azért utaztam fel egy nappal hamarabb, mert imádom a svédasztalt, de a másnapi elôadásomat tényleg csak így tudtam elérni, különben lekéstem volna.) Visszatértem kies szobámba, ahol pár perc múlva telefon zavart meg (jé, telefon is van!). Elnézést kérnek, de rossz szobába osztottak be, mindjárt ott a szálloda egyik alkalmazottja, hogy átkísérjen. Persze ekkorra már memorizáltam, melyik a szobám és a folyosót is feltérképeztem, most törölhetem az egészet... Átkísértek egy olyan szobába, ahova már egy dunaújvárosi srácot is beszállásoltak, különben a szoba teljesen ugyanolyan volt.

Gyors bemutatkozás, kiderült, hogy a Miskolci Egyetem Dunaújvárosi Fôiskolai karának egy hallgatójával hozott össze a sors, azaz közösek a selmeci hagyományaink. Ráadásul ô pont egy valétaelnök. Régóta kínzó problémámat a Maior Domus tisztével kapcsolatban mindjárt tisztáztam is, tényleg jól tudtam, a Maior Domust nem választják, ez a tisztség eleve adott: a fô szervezôé. Elbeszélgettünk a két intézmény és a diáklét helyzetérôl úgy egy órácskát, majd a srác telefonálni ment. Próbából bekapcsoltam a tévét, de semmi egetverôt nem adott. Közben kopognak. Kiderült, hogy nincs a közelben kártyás telefon, úgyhogy kabát is kellene. Kopogni pedig azért kellett a srácnak, mert az ajtó kívülrôl csak kulccsal nyitható. Megegyeztünk, hogy én nem megyek sehová, így a kulcs is az asztalon marad, s majd beengedem, ha visszajött. Elment, én pedig a fürdôszobát céloztam meg. A fürdôszoba ajtaját reflexszerűen bezártam magam mögött...

Az ajtók úgy látszik különös hangsúllyal lépnek fel az életemben. Ezúttal már akkor gyanút kellett volna fognom, amikor a kilincs alatt komplett biztonsági zárat találtam. Kulcsom ugyan nem volt hozzá, de nem is láttam szükségét. Különben is, egy kétágyas szobába általában nem olyanok kerülnek, akik kulccsal zárkóznának egymás elôl... Pusztán azon csodálkoztam, hogy másutt kis kézzel elfordítható zárakat láttam. Ide úgy látszik nem telt, csak szabványos bejárati ajtóra. Pedig ez háromcsillagos szálloda. Mindegy.

Nem mindegy. Kezet mostam, majd ugyanúgy reflexszerűen nyitnám az ajtót, de nem megy. Nocsak! Most már odafigyelve nyomom le a kilincset, de hiába. Erre elkezdem vizsgálni az ajtót, hátha valami rejtett mechanizmus elkerülte a figyelmemet, de ilyet nem találok. Ismét nekiveselkedek, sikertelenül. Ekkor a kilincskezelés különféle módozataival próbálkozom: rázom, nyomom, lassan, gyorsan -- nem megy. Ismét körülnézek, hátha van itt kulcs, vagy valamilyen szerszám, de semmi. Csavarhúzó persze van -- kint a táskámban. Civilizált módszerem nem maradt több, vesszen az ajtó! Mivel kifelé nyílna, igyekszem erôbôl kinyomni, majd a filmekben látott nekifutással próbálkoznék, ha volna rá hely, de nincs. Ekkor egy erôteljes rúgást helyezek el az ajtón, de fel se veszi. A talpnyomot aztán lemosom. Marad a dörömbölés. Jó húsz percen át.

Felváltva dolgozom ököllel és tenyérrel. Kiabálni felesleges, a külvilágtól két ajtó és egy egész szoba választ el, elsô osztályú hangszigetelô mind. A tenyerem már piros, mire valaki visszadörömböl -- persze kintrôl. Mond is valamit, de idáig semmi értelmes nem jut el belôle. Dörömbölök, dörömböl. Ezzel egy darabig elvagyunk. Nyilván nem érti a helyzetet, csak egy ajtót lát, meg mögüle valahonnan dörömbölés jön, de válasz semmi. Ha nem lenne ilyen szorult a helyzetem, vigyorognék, annyira abszurd az egész. Végre elôkerül a személyzet egy tagja a tartalékkulccsal. Benyitnak és tisztázódik, hogy beszorultam.

Kedélyes diskurzus veszi kezdetét. Elôször a fürdôszoba kulcsát keresik rajtam, aminek a színét se láttam. Az ajtó mögül kétkedés felhangjait hallom. Ezután kívülrôl is megpróbálják a kilincset, nem több sikerrel, mint én. Jön a kulcs, ami bele se megy a zárba, vagy ha igen, nem fordul -- bentrôl nem tudom megállapítani. Ezek után kint is erôszakra szánják el magukat, egyesült erôvel feszegetjük az ajtót, de az keményebb legény minálunk. Elôkerül egy csavarhúzó, de a zár csukott állapotban nem szerelhetô. Belülrôl sem, pedig felajánlom a szolgálataimat. Ekkor kerül elô a feszítôvas. Két-három nekifeszülés után egy reccsenés, majd csalódott moraj -- az ajtóból ugyan leszakadt egy darab, maga az ajtó viszont zárva maradt s most már nincs hova befeszíteni a vasat sem... Kezdem tisztelni fogvatartómat.

Múlik az idô. Valamiféle diszpécserért szalajtanak valakit, a hangokból ítélve már a fél hotel itt tolonghat az ajtó körül. Egy nôi hang érdeklôdik, nem vagyok-e klausztrofóbiás. A jelek szerint nem. Várunk.

Kezdeném elveszteni az idôérzékemet, ebben két dolog akadályoz meg: a gyomrom és az órám -- mindkettô jelzi a vacsoraidôt. Már nagyjából negyven perce üldögélek a fürdôszobában, amikor egy mesterember érkezik, valamiféle csodafegyverrel, legalábbis a külsô felbolydulás hangjaiból erre következtetek. Reszelôs hang szól be hozzám, hogy menjek az ajtó közelébôl. Te jó ég, remélem nem akarják berobbantani?

Eszelôs sivítással egy vágószerszám indul be és pillanatokon belül szikraesô tűnik fel az ajtó innensô oldalán, de nem a kilincs, hanem a pántok felôli szélen. Az elsô pánt pillanatok alatt megadja magát, a második vágása közben azonban lecsap a biztosíték. Pár perc újabb kényszerszünet, ezalatt az érdeklôdô nôi hang tesz egy javaslatot, hogy inkább az ajtóba kellene lyukat vágni és azon át kiléphetnék... Diszkrét röhögés az ötlet honoráriuma, ráadásul szerintem látatlanban alulméreteznék a lyukat... Visszatér a szerszám és folytatja a munkát. A szikraesô nagyobb, mint eddig, büdös is, mintha egy esztergapad mellett állnék. A második pánt levágása után újra próbálkozunk, már résnyire meg is mozdul az ajtó, de még mindig ellenáll. Levágják hát az utolsó pántot is és végre kiszabadulok.

Az arcokon felszabadult öröm, ahogy az ajtó kifordul a keretbôl. A legfelszabadultabb talán az enyém lehet, de ezt most nem ellenôrzöm egy tükörrel. A mester az ajtót vizsgálja és már mondja is a diagnózist: eltört a zár rugója s így a zár nyelve nem tudott mozogni. Mivel pedig új volt az ajtó, precízen passzolt a keretbe, nem volt mód a beragadt nyelvet piszkálni. A társaság szállóvendég része azonnal megfogadja, hogy amíg itt van, nem zárja a fürdôszobát. A szálló alkalmazottja elnézést kér és új szobába kísér az idôközben megérkezett sráccal együtt. Ez, ha jól számolom, ma este már a harmadik szobám, bizonyára helyi rekord. Azt hiszem, nem csak nekem vált felejthetetlenné a szálló, ez viszont is így van.

Az állófogadás elsô pár percérôl lekésünk, veszteni azonban nem vesztünk semmit. Középen hatalmas asztalon mindenféle gusztusos étel, körülötte tisztes távolságban emberek, kezükben pohár. Egyet nekem is a kezembe nyomnak. Alkoholmenteset kérek bele, nem lepôdnek meg rajta. Ez viszont engem meglep, kellemesen méghozzá. Középen az asztal mellett éppen a helyi vezetéstôl delegált fôrang kezd bele valamiféle köszöntôbe. Illedelmesen hallgatjuk. Figyelni kevésbé tudunk. Kinek mi jár a fejében, nekem például az, hogy vajon milyen pszichológiai vagy ôsi vallási oka lehet az étkek ilyetén való bemutatásának, miközben nem engednek oda hozzá minket... Ez már az étvágygerjesztés szadista túlhajtása! A szövegbôl annyit felfogok hogy Baranya megye nem éppen rózsás helyzetérôl van szó, meg az iparkamaráról, meg az informatikáról és ez a három dolog össze is jön valahogy, csak ez nekem már magas...

Végre vége! A résztvevôk illetlenül gyorsan vágódnak oda az asztalhoz, tehát a beszéd tovább tartott a kelleténél. Teleszedem a tányérkámat én is, igaz, közel sincs annyiféle fogás, mint amire számítottam -- lám mit tesz egy francia út! De ami van, legalább elegendô. Ugyan állófogadás az esemény neve, mégis mindenki asztalhoz ül az ellátmányával. Négy-öt fôs társaságok jönnek össze. Ez egy valódi állófogadáson is így van, csak ott borzasztó szerencsétlen dolog állva ügyesen enni, gyorsan meg lehetetlen. Sopronban egyszer ezt is kipróbáltam és éhes maradtam...

A dunaújvárosi sráccal ülök egy asztalhoz, velünk szemben egy vékony és egy vastag úriember foglal helyet. Eleinte nemigen zavarjuk egymást. Mi a sráccal tovább folytatjuk a selmeci hagyományok felemlegetését, szemben software-beszerzésrôl megy a szó. Aztán a Microsoftról. Én meg pont a Linuxról beszélek. Menthetetlenül összekapcsolódik a két beszélgetés.

Elôször a BSA kerül szóba. A testesebbik úriember emlékeztetett egy volt fônökömre, akivel nagyon jó viszonyban voltam, így tudat alatt neki is bizalmat szavazok. Szóba kerül a soproni ügy, ahol BBS-ekre csapott le a BSA. Ha már itt vagyok, elmondtam, hogy is nézett ki ez az eset a másik oldalról, majd a FidoNetrôl is ejtettem pár szót. A dunaújvárosi srác egészen fellelkesedett a rövid leírást hallva. A témát azzal zártuk, hogy nem egyetemistákra és párezer forintos ügyekre kellene a BSA-nak rárepülnie, hanem nagy cégek mégnagyobb disznóságaira -- de hát ugye az érdekek...

Ezután a selmeci hagyományok dunaújvárosi folytatása került terítékre. A testes úriember egészen jártasnak bizonyult ezügyben, sorra tette fel a jobbnál jobb kérdéseket, így például most már tudom, hol van a "Sarki tanszék" nevű italmérés. Érdekes sztorik sorjáztak meredekebbnél meredekebb balekavatókról.

Az egyik ilyen balekavató egy hagyomány végére tett szomorú pontot. Szokás volt Dunaújvárosban balekfeladatnak kiadni egy közeli bolt szabályos kirablását. A bolt az egyik tanár tulajdona volt, aki persze tudott a dologról és évek óta mindig elô volt készítve az egy láda sör és az egy fürt banán, mint "zsákmány". Ezúttal azonban a "rablás" túl élethűre sikeredett: a srácok álarccal a fejükön, pisztolynak látszó tárggyal, "ez rablás, mindenki a földre!" felkiálltással rontottak be. A folytatás már a szokott volt, azonban errôl valaki lemaradt, aki az elsô pillanatokban kiugrott az ajtón és fellármázta a rendôrséget. Mindebbôl senki semmit nem vett észre, a "rablók" távoztak a "zsákmánnyal". Az avatás sikerült -- csak közben a város határában géppisztolyos rendôrök jelentek meg és teljes harctéri idegesség honolt a rendfenntartók körében. Másnapra kiderítették a boltos vallomása alapján (akit szintén "elhelyeztek" aznap éjjelre) ki volt a "tettes". Két rendôr halálos komolysággal lépett be az elôadóterembe és a két "rablót" szólították. Mindenki azt hitte, vicc. Hatalmas ováció fogadta a dolgot. Még a bilincselést is megtapsolták. Csak akkor jöttek rá, hogy komoly, amikor a rendôrök kifelé indultak a két frissen avatott balekkal. Ebbôl is majdnem baj lett, mert a diákok tiltakozni kezdtek. Nagyon komoly ügy lett a dologból és igen nehezen sikerült a kar vezetôségének hathatós támogatásával eltussolni. A megállapodás egyik pontja pedig végleg betiltotta a "rablást".

A vékonyabbik úriember nem sokat szólt, így a hang az est további részében a testesebbik úriemberhez került. Külföldi utak jöttek szóba, nem is kevés. A dunaújvárosi srác rákérdezett, melyik az a cég, ahol ennyit lehet utazni? Kiderült, nem akárkivel hozott össze minket a véletlen, hanem a miniszterelnöki hivatal egyik kormányfôtanácsosával.

Eleinte komolyabb dolgokról esett szó: az internetrôl, a közigazgatási belsô hálózatról, az X.400-ról. Aztán az átszervezésekrôl. Hogy hatásosnak kell lenni. Hogy keménynek kell lenni. Hogy ha át kell valamit szervezni, azt nem szabad belsô emberre bízni, mert az valamilyen mértékben bizonyosan korrumpálódott. Erre külsô, direkt átszervezésre szakosodott ember kell, aki hat-nyolc hónap alatt elvégzi a "mészárosmunkát", majd továbbáll. Ez az út Európába, amit a legoptimistább számítások szerint sem érünk el 2005-nél hamarabb, mivel Európa nem kér a hatalmas munkanélküliséget gerjesztô olcsó keleti munkaerôbôl határain belül. De a cél mégis Európa s ezen az úton "sebesültjeinket ápoljuk, de a lemaradókat agyonlôjük" -- idézet szó szerint.

Érdekes dolgokat tudtunk meg az igazán jó elôadás mikéntjérôl is. Persze a fóliák (amiket én is hoztam magammal) rég kimentek a divatból, ilyeneket használni egyértelmű bukás, kôkorszaki benyomást kelt. Ez egész másnapig súlyos lelki problémát okozott nekem, de aztán látva a tanácsos úr technikai nehézségekkel és olvashatatlan kivetítôvel kísért PowerPointra épülô elôadását, megnyugodtam. Nekem látszottak a fóliáim és egymagam is tudtam kezelni ôket, nem kellett két lótifuti kisegíteni. Kôkorszaki, de legalább működik...

Valahogy szóba került Gál Zoltán balesete is. Három ember halt meg azért, mert "két kávéval késôbb" indult el a csapat valahonnan valahová. Itt is megtudtunk néhány műhelytitkot. Egy ilyen konvoj minimum három autó, plusz a rendôrmotorosok. A felvezetô és zárókocsi között utazik a fontos ember. Ez akkor valamiért nem így volt, ezért történhetett meg, hogy a vétlen fiatalasszony Trabanjáról visszacsapódó rendôrmotor nemcsak a motorost, hanem Gál Zoltán kocsijának szélvédôjén át becsapódva a gépkocsivezetôt és a kormányôrt is szétzúzta. A motort a felvezetôautónak kellett volna felfogni. Az is elôírás, hogy ha felrúgják a közlekedési szabályokat, akkor a felvezetôkocsi fél méterrel többet fog el a szembejövô sávból, mintegy védve a mögötte haladó autót. Ha valaki jön szembôl, azt "le kell takarítania". Ha a polgár Trabanttal, Kispolskival jár, béke poraira, a páncélozott Saab vagy Merci elpusztítja... Kicsit furcsa volt ezek után azt hallani, hogy a Parlamenttôl 12 perc alatt ki lehet érni a Ferihegyre. Nem is furcsa a legjobb szó. Inkább a visszatetszô...

Éjfélig tartott a beszélgetés, utolsóként, a személyzet nem is titkolt ôszinte óhajára hagytuk el a helyiséget. Nem volt tanulságoktól mentes nap -- de túl hosszúra sikeredett.

Egy kiállítás gépei

Maga a konferencia tulajdonképpen másnap délelôtt kezdôdött. Az elsô szekció elôadásai az iparkamara témakörében mozogtak. Ehhez nem volt sok közöm és úgy érzem, az eredetileg "regionális hálózatok" konferenciájának hirdetett rendezvénybe sem illik bele. Gondolom anyagi okok szóltak közbe. Az elsô elôadás profi volt, az elôadó fejbôl mondta, dinamikusan szakszerűen, hosszan. Legfeljebb az ügyetlenkedô tévések zavarták az összképet, de szerencsére húsz perc után összetörték az egyik nagylámpájukat és elment a kedvük a további forgatástól. A többi elôadó valahogy az idôvel arányosan egyre gyengébben szerepelt. Végre szünet.

A szünetben végigjártam a kiállítást. Nem erôltettem meg magam. Az egész rendezvénynek helyet adó bálterem fele volt ugyanis az elôadóterem, székekkel, a másik fele a kiállítás összesen három kiállítóval, s ezzel a microCAD-et is alulmúltuk. A MATÁV-osok ISDN-t hoztak, két-három kérdéssel bemattoltam ôket, adtak egy rakás prospektust, aztán kész. Az Alcateltôl szintén prospektusokkal távoztam. A DrávaNetnél volt hálózat is, de telnetelni nem engedtek (le volt tiltva ez a protokol), így nem tudtam Pécsrôl üdvözlô-e-mail-t küldeni senkinek...

Volt kint egy-két multimédiás PC, azonban a kivetítô gyengélkedése miatt legfeljebb a monitorrol élvezhettük a számítógépes bemutatók látványát -- ehhez viszont nem ültünk elég közel. Jók voltak az ISDN központok is, demostrációs célal üzembe is helyezték ôket, hogy aztán az elôadások alatt állandóan csörögjenek. Igaz, néha mégsem ôk, hanem egy-egy maroktelefon volt a ludas...

A szünet után technikai segéderôként magam is bekapcsolódtam a rendezvénybe, tisztem egy kis géppakolás volt egy kôkorszaki írásvetítô beüzemelése érdekében. Az elôadó szintén a Miskolci Egyetemrôl jött, illett megtennem. A délelôtt a fôtanácsos profin elôkészített, ám a konferencia körülményein kissé zátonyra futott elôadásával zárult, ahol nagyon sok érdekes adatot és tervet tudtunk meg az önkormányzati szféra informatikai irányvonaláról.

Végre ebédelhetünk!

HomePécs

Reggel, még az elôadások elôtt elindultam csavarogni egyet Pécsett. Nem választottam meg szerencsésen az idôpontot, a hó szakadt, minden latyakos volt. Azért a Dzsámit megkerültem és egy nagy templomig is eljutottam, egy furcsa schaffres s-re hasonlító szobort is találtam a közelben. Visszafelé egy olyan kis vaskerítést láttam, ahova minimum százötven lakat volt feltéve, mindegyik más. A céljára nem jöttem rá, lehet hogy valamifajta emlékhely? Bár keveset láttam a városból, nagyon tetszett, még el kell jönnöm ide jobban is körülnézni. És a lányok is szépek...

Érdeklôdésemet a második szekció elsô elôadója is felkeltette. A pécsi akadémiai hálózatról beszélt. Tudni kell, hogy itt az egyetemek épületei nagyon szétszórtan helyezkednek el, csak a gerinchálózat hossza 7 kilométer. Kb. ugyanennyi van a JPTE rektori hivatala és az egyik karának oktatási épülete közt, a kollégiumokat és az orvostudományi klinikáit nem is számolva. Valahogy úgy szólt errôl az érzékletes leírás, hogy "Pécsett a campus olyan nagyra sikerült, hogy elfér még benne a város is..."

A délutáni elôadások elôtt már izgultam egy kicsit, ami nálam sajnos az idegességgel egyenértékű. Többször is átnéztem a jegyzeteimet s azon keseregtem, mennyire nem sikerült jól megfognom a témát. Túl késôn szóltak, túl kevés idô maradt az anyagot megírni és abból felkészülni. Ráadásul egészen más közönségre számítottam, magamfajta hálózati mindenesekre, könyvtárosokra, diákokra, tanárokra -- itt meg vállalkozók vannak. Gyors döntéssel jónéhány változást eszközöltem a mondanivalómon a már elhangzott elôadásokat figyelembe véve.

A szekció elnöke a nevemet mondja. Bele kell vágni.

Lerakom a vetítô mellé a fóliáimat, mellé az elôadásom lapjait, majd üdvözlöm az egybegyűlteket s ezzel tulajdonképpen elkezdem az elôadást. Az eredeti anyag elôtt pár mondatban az internetrôl beszélek, ezt ugyanis eddig itt elôttem senki nem tette meg. A nézôpont, amit választok, a "mit találtak ki és ezt mire használta a felhasználó". Ezzel rátérek a tulajdonképpeni témára, a weblapkészítésre. Elmondom, hogy itt most nem a HTML vagy a Java lehetôségeinek ismertetésérôl lesz szó, errôl bôséges irodalom áll rendelkezésre. Négy fô fejezetre osztom a témát: milyen környezetben dolgozunk, azaz milyen a magyar háló és hogyan kell ezt figyelembe venni; milyen tartalmi követelmények fogalmazhatók meg egy jó weblappal szemben; milyen formai, esztétikai elvárások vannak (itt pár példát mutatok a fóliáról, persze mindjárt az elsôt fejjel lefelé rakom fel, de sebaj); végül a személyi és eszközbeli feltételeket lehet meghatározni. Az elôadást azzal zárom, hogy az utánam következô egy jó példát fog bemutatni, lévén a HomePécs alkotója következik.

Nem tudom mennyi idô telt el. Egy elôadás nagyjából 15-20 perc, de ilyenkor kikapcsol az idôérzékem, annyira leköt, hogy a szöveget gördüléknyen adjam elô. Persze nem megy hiba nélkül, de inkább ezt vállalom, mintsem a felolvasást. Ugyan néha a lapomra sandítok, mi is következik, de a szöveget fejbôl mondom. Ez kifáraszt. A teremben levôket sem látom igazán az elôadás alatt, bár tudom és érzékelem, hogy ott vannak. Ahogy a végére érek, feldobom a labdát, hogy várom a kérdéseket. Meglepetésemre három is akad, legjobb tudomásom szerint válaszolok. Az egyik kapcsán ráadásul eszembe jut mégvalami, azt is elmondom, talán két percben. Már újra a "földön járok" így figyelni tudom, megfelelt-e a válaszom a kérdezônek. A szekció elnöke is hozzáfűz egy-két dolgot az NIIF-et érintô ügyekben -- úgy látszik eszébe juttattam valamit. Túljutok ezen is, összemarkolom a papírjaimat és a helyemre megyek. A miskolci kolléga gratulál, szerinte jó volt az elôadás. A következô elôadó is visszautal rám, úgy látszik, figyeltünk egymás elôadására, sôt lovat adtam alá (vagy kilôttem alóla, ki tudja). Miközben rendezgetem a papírokat, átesek az utolsó megkönnyebbülésen is: leadtam az elôadásomat! Bár már több éves gyakorlat van mögöttem, mégis nagy próbatétel egy ilyen szereplés.

A szünetben még kapok egy kérdést, a fôszervezô is megereszt felém egy vigyort (a Mona Lisáé szebb). Felhörpintem a grátiszkólámat és szedem össze a cuccaimat. Bár az érdekesebb elôadások csak most következnek, nekem sajnos tanulmányi okok miatt csütörtök reggel mindenképpen bent kell lennem az egyetemen. Majd a konferenciakiadványban elolvasom. Remélem a kollégák jobb anyagot írtak, mint én.

Még beugrom az étterembe, ugyanis ha már kifizették értem a vacsorát, nehogy elvesszen: úticsomagot állíttattam össze magamnak. A fôpincér délben még csodalkozott egy cseppet a kérésen, de ettôl a csomag még rendben elkészült délutánra. Irány a vonat!

Az út visszafelé tökéletesen eseménytelen volt. Sajnos már sötétedés után indultunk el, így amit idefelé az öregelvtárs miatt nem tudtam megnézni, azt visszafelé se láttam. Dombóvártól hosszan eszegettem a szálló úticsomagját. Nem tudom miért, de két emberre való adagot rejtettek el benne, pedig az ebéd még szerénynek tűnt.

Amikor a legutóbbi nagy utazásomról hazafelé tartottam, már megfogalmazódott bennem a fôvárosról és környékérôl egy számomra érdekes tény, ezt most újra megtapasztaltam: Budapest óriásinak láttatja magát. Sötétben közeledik a vonat az ország szíve felé. Pontosan 32 kilóméterre kezdôdik az "elôadás" a Dunai Finomító megállóhelyen. Mindenfelé fények, mintha máris a fôváros mélyén járnánk. Ráadásul a vonat lassít. Sorban maradnak el a megállók: Százhalombatta, Érd, Érd-felsô, s így tovább. Ha néha a környék újra sötétbe borul is, a távolban már látszanak az új fények. Csaknem fél órán keresztül jövünk egyre beljebb -- egyre több és egyre kiterjedtebb a fénypontok sokasága is. Kelenföldön már az az érzésem, mintha a vonat órák óta egy sűrűn lakott városon haladna át, holott igazából még mindig a peremén vagyok. A fényeken nem látszik, hogy honnan származnak, ugyanez a környék nappal ipartelepek sokaságát mutatja, közel sem impozáns látványt nyújtva. További majdnem húsz perc, mire átkerülünk a Duna másik partjára, a Keletibe. Sajnos mióta elkészült a Lágymányosi híd, a vonat elôl eltakarja a belváros felé a kilátást.

Ismét csaknem egy órát áll a Keletiben a vonat. Bámulom a vonatablakból a pályaudvar belsejét. Valahol ez is furcsa, hiszen a vonattal egy épület belsejébe érkeztem! A késôi óra ellenére zajlik az élet, a hangosbemondó két vonat kapcsán is szíves türelmet kér. A megvilágított csarnokban nagy csomagokkal emberek mozognak. Budapest viszonylag szerencsés helyzetben van, innen estefelé indulnak el a nagytávolságú nemzetközi vonatok és hamar a határon vannak -- ideális éjszakai járatok. Sokkal rosszabb lehet ott, ahova éjfél után érkezik, vagy ahonnan éjfél után indul a vonat. Errôl eszembe jut, milyen kevés járatot számoltam össze Pécsett -- szülôvárosom forgalma minimum a duplája ennek. Itthonról átszállás nélkül érhetem el Zágrábot, Krakkót, Varsót, Bukarestet, számos szlovák várost és minden nagyobb magyar várossal is van közvetlen összeköttetés. (Persze Debrecennek Bécsbe is van vonata, de legyen nekik karácsony! Megint...)

Hazafelé aztán hamar elmaradnak a fények, kelet felé már Rákos után jön a sötétség. Igyekszem nem elaludni, hiszen nem akarok Krakkóban ébredni. A fűtés elhanyagolható, most egyenlítik ki az idejövet tapasztalt túlfűtést. Éjfélre hazajutok.

Csendben teszek-veszek. Mielôtt aludni térnék arra gondolok, volt-e valami haszna ennek a két napnak? Fáradt vagyok választ keresni. Leoltom a lámpát és még kipillantok az ablakon. Amit látok, megnyugtat, mert szép.

Kint szakad a hó. Az elsô hó.