Útinapló
ESPPE '96 (március 31. -- április 5.)

Rettenetesen nehéz packot sikerült összehozni, ami nehéz ruhám csak van, az itt van most velem, úgy érzem. A tatyó hôsiesen küzd a súllyal, elsô maradandó károsodásait már el is szenvedte: egyik csatja deformálódott, a másik oldalon pedig a csat mentén felszakadt az anyaga. Hogy a vállam hogyan néz ki, az mindegy, az az enyém, nem úgy mint ez a nagy, ám kissé gyenge utazótáska.

Már a kezdet sem volt rossz: még Miskolcon elment az orrom elôtt a busz. Mindegy, mondtam magamban, mint az Apolló űrhajó legénysége, a kötelezô gixer összejött, remélhetôleg több már nem lesz...

A vonaton Füzesabonynál kaptam társaságot. Két, az egri fôiskolán tanuló, pesti lány ült be mellém, mindketten egyik szakon testnevelést űznek. Ajaj! Ahogy leültek, meséket kezdtek felmondani egymásnak. Erre persze felfigyeltem. Tájékozottságuk figyelemre méltó. Ha egyszer lesz gyermekem, át fogom nézni az irodalmat, bár tartok tôle, kívülrôl nem fogom tudni elmondani... Azért van ami beugrik most is, a Holle-anyó végét rosszul tudják a lányok, így belépek a beszélgetésbe.

Sok mindenrôl szó esik, a suliról természetesen legelébb, hisz az az élet nagy kihívása. Egerben credit rendszer van, de bár ne lenne: jó magyar szokás szerint minden hátrányát sikerült összehozni egyetlen elônyét sem tartva meg... Morogtam persze az országra is. Egyiküknek az elevenébe találhattam, érzelmi felindulástól sem mentes letolást kaptam. Magyarságvita lett belôle. Ezek szerint én nem vagyok jó magyar. Ezen az úton el is gondolkodhatok. Pedig... Hofi megmondta: "Ha az én levesemet én eszem, akkor én megmondhatom, hogyha sós..."

Pesten már bent állt a "Zürichsee". Mielôtt felszálltam volna, érdeklôdni akartam a helyjegy felôl és éreztem, hogy a menetjegyemmel is zűr lesz, de fél órai hiábavaló várakozás után feladtam. Hazatelefonáltam, hogy eddig minden o.k., aztán nagy levegôt vettem és felszálltam.

A kocsiban én voltam az elsô. Olyasmi, mint egy új, tágas InterCity kocsi, persze elegánsabb (mitöbb az egész MÁV legelegánsabb kocsijai, hiszen Zürichnél menôbb helyre nem jár magyar vonat). De mégiscsak magyar kocsiról van szó, ez abból is látszott, hogy az asztalkák több helyütt hiányoztak, csak a helyük világított árulkodón. Helyjegyem nem volt, kerestem hát foglalócédula nélküli helyet. Egész négyeseket találtam, ez megnyugtatott, nem leszünk zsúfoltan. Indulásig egy elég antipatikus manus, egy osztrák házaspár és egy fantasztikus család ült még be.

Zita néni történetei elevenedtek meg, gondoltam. Igaz itt három a kislány, 7, 12 és 15 évesek (saccra). A papa ôszülô haját rövid kefefrizurában hordja, vékony, inas termetű, magas fickó. Energikus, életerôs, fiatalos. A mama ugratja: "Örülsz, hogy túladsz rajtunk, igaz?" Befut egy huszonéves srác, rokon, a férfi ezekkel a szavakkal indítja útnak: "Aztán vigyázz erre a baromfiudvarra!" Két, már negyvenes éveit taposó, a gyermekek korából következtethetôen több, mint másfél évtizede együtt élô ember és még mindig ugratják egymást! Ott nem lehet baj...

Tatabánya után sötétedni kezdett, sajnos, hiszen a Dunát még búcsúzóul látni szerettem volna. Innen kezdve egy éjszakán át semmi érdekes nem történik majd...

Tévedtem! A másik ülésnél a srác a magyar nyelv eredetérôl beszél, ez engem is érdekel. Odaültem, végighallgattam az elegáns okfejtést, majd beszélgetni kezdtünk. Magyar -- angol tanárszakos bölcsészhallgatóval hozott össze a sors. Amikor bevallottam mérnökhallgató mivoltomat, nem keveredtünk ideológiai és vallásháborúba... Ilyen is van. A témát kimerítettük, a legkisebb kislány vonta magára a figyelmet. Kis örökmozgó, aranyos is, okos is, a húgom is ilyen lehetett hétévesen. Bolondozik a sráccal, a jelentôs korkülönbséget elhanyagolva magas színvonalon hülyítik egymást. Néha nagyokat sikkant, ha már nagyon belelendül a játékba, de elég szelíden figyelmeztetni. Elbűvölô. Arra gondolok, bárcsak ilyen családot foghatnék ki majd, bárcsak nekem is ilyen lányom lenne...

Sopronba már késéssel futunk be, kb. húsz perc a lemaradásunk. Lesz útközben egy óraállítás is, eszméletlen nagyot fogunk késni! Az útleveleket már ellenôrizték, a jegyeket is, kétszer. Osztrák oldalon azért ellenôrzik mindkettôt mégegyszer, valamit csinálni is kell a pénzükért...

Kezdek éhes lenni, de elôbb költözködnöm kell, mert a kocsi fűtése leállt. Megyek a család után a másik vagonba. Maradjunk együtt, gondoltam, így a csomagokra is könnyebb vigyázni. A "hazait" Wiener Neustadt után kezdem pusztítani, de módjával. Tartottam tôle, hogy vonaton így enni nem elegáns, de mások is ezt teszik, sôt ezen sorok írásakor a genfi vonaton is zabálnak a franciák... (Épp most hagyjuk el a berni pályaudvart, ami pont olyan, mint egy túlméretezett metróállomás, egy nagy épület alatt.)

Elalvás elôtt egy ideig egy kisfiú "szórakoztatott" minket. Egy műanyag traktoron gurulászott föl és le az ülések közti folyosón. Beszélni, de még reagálni sem volt hajlandó a hozzá intézett kérdésekre, pedig (már csak poénból is) egy tucat nyelvet végigpróbáltunk. Hamar megunt minket, így végre minket sem zavart a zörgésével, aludni tértünk. A vonat bosszantóan lassan mászik elôre, ráadásul egyenesen még véletlenül se bír menni, dülöngélünk jobbra-balra. Hosszasan birkózik bennem az alhatnék, végül nagy nehezen gyôz.

Mintegy tíz perc elteltével, legmélyebb álmomból lágy alt "Guten Abend" ébreszt. Reflexbôl "Oh, I am sorry" jön ki belôlem, ezért késôbb gratulálok magamnak, hiszen ilyenkor vagyok a legbambább. A gyors feleszmélés a biztató kezdetnek is véget vet, hiszen eszembe jut, hogy én tulajdonképpen nem is tudok annyira angolul. A jegy kezeléséhez mindenesetre ennyi is elég, sôt késôbb ezt a szituációt németül, majd franciául is begyakorlom.

A vonal összes kövér, lusta, mogorva vasutasát összeszedtük eddig, így a feltűnôen elegáns hölgy kész felüdülés. Ez már Tirol.

Selzthalnál irányt váltott a vonat, s hogy emiatt, vagy sem, a mostani kocsinkon is bedöglik a fűtés. A felderítés jelentése szerint odaát viszont megindult, így Innsbrucknál visszatérünk az eredeti kocsinkba. Aludni így sokat nem volt módom...

Az Arlberg-alagút elôtt pirkadni kezdett, ennek nagyon örültem. Mindenképpen látni akartam ezt a tájat és tudtam, visszafelé csak az éjszaka közepén haladok majd át itt. Az útikönyv ezt írja:

"A Bludenz és Innsbruck közötti, 173 km hosszú Arlberg- szakasz igazi műszaki csoda. Építése idején, 1880 és 1884 között stratégiai kérdés volt Vorarlbergnek a birodalom többi részével való szoros összekapcsolása. Az ügy jelentôségét mutatja, hogy maga I. Ferenc József császár nyitotta meg ünnepélyesen a vasútvonalat 1884. szeptember 6.-án. Még csaknem egy évszázad elteltével is hihetetlen fegyverténynek tűnik a pálya kialakítása a szűk, sziklás meredélyek mentén, vagy éppen az oldalukba vágva, hidakkal és kecses viaduktokkal ívelve át a széles völgykatlanokat. Közölük némelyik, mint a híres (és többször átépített), Pians és Strengen között feszülô Trisanna-híd, a maga nemében páratlan építészeti remekmű. Mind emberéletben, mind pénzügyi szempontból nagy áldozatokat követelt a vasút megépülése -- az építkezés alatt 135 munkás vesztette életét, az Arlberg-alagút egymaga 37 életet követelt." [Colin és Fleur Speakman cikke]

Sikerült Vorarlberget reggeli fényben látnom, csodálatos volt és teljesen havas. Méteres, ha jól saccolom... Ellôttem pár kockát. A vonat valahogy nemcsak az eddigi késést dolgozta le, de az óraállításból eredô hatvan percbôl is harminchármat. Sehol nem álltunk két-három percnál többet, ez is segített. Buchsnál ebbôl elvesztettünk valamennyit az ellenvonatra várva, de végül így is kevesebbet késtünk, mit az várható volt.

Határátlépés Svájcba: Elsô látásra lazának tűnt, a svájci határôr szó nélkül keresztülvágtatott a kocsin és többet nem láttuk. Késôbb egy idôsebb tiszt rendesen végigjárt mindenkit. Földrajzilag a Liechtensteini Hercegséget is kereszteztük, ezért erôsen figyeltem kifelé. Láttam egy elhagyatott, rozzant állomásépületet Vaduz felirattal, ez a fôváros neve. Városnak persze nyoma sincs. Svájcban megtudtam, hogy az állomást se használják már évek óta, egyetlen vonat sem áll meg ott. Mindegy, ha csak percekig is, de jártam egy igazi hercegségben, úgy biz' ám!

Svájcban mintha több düledezô faépület volna, amelyek rendeltetésére eleddig nem jöttem rá, mint Ausztriában, ahol meg az egyenfazon állomásokból van túl sok. Viszont "tiszta udvar, rendes ház" mind a két ország. Egykori bécsi tapasztalataim eszerint csak Bécsre igazak.

A svájci vasutasok szuperek! El vagyok ájulva. Elpanaszoltam nekik, hogy a jegyemet Baselen át adták ki, ami akkora ökörség, mint Miskolcról Szolnokon át Pestre menni... Ezt szerettem volna már Pesten elintézni, de nem sikerült. Csekélyke angol tudásomat latba vetve (egyszer egy kis segítséget is igénybe véve) el is rendezôdött az ügy: Zürichben be kell mennem a jegypénztárba és át kell íratnom a jegyet. Hogy ez mennyibe kerül? Lehet, hogy semennyibe, hiszen rövidebb úton utazom majd. (Ez igaz is, de a kezelési költség, az, hogy a változtatást átvezetik, csekély öt svájci frankomba került...) A vasutasok, mert kettô is volt, nagyon kedvesek és segítôkészek voltak, annak is örültek, hogy hamar rendezôdött a probléma. Egyikük még szabadkozott is, hogy nem igazán perfect in English... Már ez is nagy hatást gyakorolt rám, ám Zürich elôtt hanyatt estem a megdöbbenéstôl: az idôsebbik kalauz újra felbukkant és egy cetlit nyomott a kezembe, amin a problémám lényege volt németül! Végigmatatta a társával a vonatot, lekezelt kismillió jegyet, s mindemellett emlékezett rá, hogy volt egy utas valahol hátul ilyen és ilyen problémával és nem tud németül és a pénztáros meg hátha angolul nem tud, úgyhogy leírta, biztos, ami biztos. Leesett az állam, alig tudtam megköszönni! Már ekkor tetszeni kezdett ez az ország.

A zürichi-tó mellett jöttünk be, amirôl ismét muszáj volt képet készíteni, csak úgy, menet közben. Nagyon szép az egész, mint egy rendesen gondozott park. A hellyel nagyon takarékosan bánnak, ennek ellenére nincs zsúfolt hatása.

Zürichbe beérve elbúcsúztam, a családtól, majd rögvest a jegypénztárba mentem. Bár a pénztáros srác tudott angolul, a cetlit is beadtam. Hamar megvolt a pótjegy. Ha rendes idôben érkezünk és nem késve, továbbá, ha meg merem kockáztatni, hogy csak húsz percet hagyok magamnak Genfben az átszállásra, akkor Zürichben is csavaroghattam volna, de így csak a pályaudvar elôtti térre mentem ki egy kép erejéig. Egyetlen szabad órámat képeslapok vásárlására és írására szántam, hogy ezek még húsvét elôtt célba érjenek. Hamar találtam egy kioskot, bélyeget is vettem. Bár a hölgy sem állt igazán magas fokon angolból, saját bevallása szerint, a postai díjszabást is tisztáztuk. A posta viszont, vasárnap lévén zárva, így postaládát kellett keresnem. Hogy is néz ki? Tisztáztuk: sárga. A baj csak az, hogy a szemetesládák is sárgák, de remélem, jó helyre dobtam a lapokat...

A hangosbemondó három nyelven beszél: németül, franciául, angolul. Bemondta a vonatomat. Felültem. Ott szintén három nyelven jön az info a hangszóróból. Tökéletes! Most épp Freiburgot hagytuk el, Lausanne következik, hamar Genfbe érek. Majd Alpe d'Huezben folytatom.

Március 31. -- április 1.
(Alpe d'Huez)

Sétáltam egyet, de már látom, sok okom nem lesz kimozdulni. A környék nem szép, de célszerű, amennyiben síelni akar az ember. Egyébként? Egyébként minek jönne ide?

Tegnap Lausanne-t elhagyva láttam egy Däniken nevű helyet, a nagy és nemesi származású ufológus "ôsi birtokát"...

Svájc nagyon szép, fôleg, hogy már Franciaországból is láttam egy keveset. Mintha egy országnyi méretű Hűvösvölgy lenne, csak még annál is jobb. Az egész ország egyetlen kertváros, fôleg a Genfi-tó környéke. Ellaknék itt szívesen. Mint már észrevételeztem, a hellyel igen fukarul bánnak, a házak néhol olyan közel kerülnek a vonathoz, hogy kinyúlva lekaphatnám az ablakból a muskátlit, esetleg még a tévét is kikapcsolhatnám...

Roppant érdekes: mindenütt rövid a fű! Olyan az egész, mint egy hepe-hupás nagy futballpálya. Még a legfélreesôbb sarkokban is! Az a nagy gaz, ami nálunk (és Franciaországban is itt-ott) látható, Svájcban ezek szerint ismeretlen. Vajon hogyan csinálják?

Genfben a francia vonatokra ugyanolyan módon kell felszállni, mint Sopronban az osztrákokra. Van egy elkülönített peron, az aluljáróban pedig egy szabályos zsiliprendszer. Az elsô zsilipben legalább egy órát vártam egy népesebb kínai család és egy ébenfekete sportolólány társaságában. Az idô elôrehaladtával egyre többen lettünk, s mire megtöltöttük volna a várót, kinyílt az ajtó. A svájci ablak zárva volt, egybôl átkerültünk a francia oldalra. Az ablak mögött ülô francia tiszt persze az anyanyelvén kezdte a kikérdezést, miután átadtam az útlevelemet, de kérésemre azonnal átváltott angolra. Olyan fondorlatos keresztkérdései voltak, hogy hova megyek, minek és meddig. A csomagomra nem is volt kíváncsi. Pecsételt egyet, majd utamra engedett. Szerencse, hogy ennél sokkal rosszabbat is láttam és átéltem már Biharkeresztesnél. Mögöttem valaki a második kérdés után elkezdett németül balhézni, ki is intették a sorból...

A francia vagonok, bár kívülrôl szépek és természetesen önműködô az ajtajuk, rosszabbak az otthon megszokottaknál is! Belül a kocsi olyan, mintha egy pesti orosz troli lenne: az ülések vastagok, de szorosan egymás után helyezték el ôket és kényelmetlenül kicsik. Hogy két emberre méretezték ôket, az a szélességbôl talán kiderül, de nyoma sincs pl. lehajtható karfának. Aki belülre ül, az elôször is jó, ha tornából nem volt felmentve gyerekkorában, hiszen csak tekeregve lehet bejutni az ablak mellé. A lábat kinyújtani, vagy más megengedhetetlenül laza testhelyzetet felvenni lehetetlen: ezeken a szerelvényeken kizárólag egyenes tartásban, katonásan lehet ülni. Van viszont lehajtható asztalka, étkezésre. Egy hamburger talán el is fér rajta...

Chambérynél láttam TGV szerelvényt. Kívülrôl szuper! Bekukkantva azonban már nem is olyan nagyon vonzó, ugyanolyan szűkös, mint az otthoni új IC vagonok.

A vonat hangosbeszélôje ugyan minden megállót bemondott, de a teljes sort csak Genfben árulta el, még indulás elôtt, ráadásul csak franciául. Igyekeztem megjegyezni, melyik a Grenoble elôtti utolsó állomás, valamint bízva a francia vasút pontosságában, az órámra támaszkodtam.

A genfi állomás magasvasúti, az ablakból lelátok az utcára, egy kis kávézóra. Egy szakadtabb úr ül le éppen az asztalhoz, a pincérlány mosolyogva veszi fel a rendelést egyetlen csésze kávéra, amit azonnal ki is hoz. Kicsit el is beszélget vendégével, úgy látszik örül neki. A másik oldalon a többi peronra látok rá, a sínek közt szabad az átjárás, illetve drótkerítés ugyan nincs, ami ezt tiltaná, csak tízméterenként egy tábla, ami mégis lebeszél errôl. Ahhoz képest, milyen macerás a peronra a feljutás az ellenôrzés miatt, semmi sem jelzi, hogy ez tulajdonképpen országhatár, ha csak adminisztratív is.

Az állomást elhagyva egy alagútba futunk bele, ebbôl már eddig is annyi volt, hogy kezdem unni. Pár perc után kiérve már más a táj, kopottabb, elhanyagoltabb, rendetlenebb. Azt hiszem, ez már tényleg Franciaország... A vonat viszont rohan, mintha kergetnék. A nap hétágra süt, a vorarlbergi félméteres hó és sűrű havazás után erôs a kontraszt. Fáradt is vagyok, a gyakori alagutak és a kijáratuknál minduntalan bevágó fény megfájdítja a fejem.

A kocsiban eleinte kevesen vagyunk, de a francia állomásokon egyre több helyi lakos száll fel. Ránézésre, de öltözködésre sem ütnek el az általam megszokottól, a korosztályombeliek akár a tankörtársaim is lehetnének. A francia kalauznô majdnem elejti a jegyemet, úgy látszik az elsô magyar vagyok a praxisában. Annyit már tudok franciául, hogy nem is szimplán, hanem szépen köszönöm meg, amikor visszaadja. Szerencsére beszélgetni nem akar. Felettese, piros kabátban, mögötte koslat; itt úgy látszik az ellenôrt is ellenôrzik.

Jó negyed órával végcélom elôtt kikászálódom az ülésbôl. Idôközben ugyanis mellém ült egy francia anya már ránézésre is szellemi fogyatékos nagykorú gyermeke, így minél elôbb szabadulni igyekeztem. Az ablakból látott állomások nevei és a bemondott nevek közt nehezen fedezek fel összefüggést, a francia helyesírás meghaladja a képességeimet. Grenoble szerencsére az egyszerűbb esetek közé tartozik, nem úgy, mint pl. Aix-les-Bains. A feliratot jó elôre látni lehet, idô szerint is helyben vagyunk. A buszállomást hamar megtaláltam, pedig várakozásommal ellentétben nem láttam a közismert és a franciák által állítólag kedvelt piktogramokat. Volt annyi szerencsém, hogy az aluljáróban jó irányba fordultam, a tatyóval feleslegesen járkálni elég fárasztó. A busz viszont sehol. Még a vonaton gyártottam egy ESPPE táblát, megfelelô nagyságú és vastagságú betűkkel, ezt a tatyó oldalára tűztem, hátha engem megtalálnak, ha már én nem találok semmit. Végül nem volt szükség rá. Leshelyemet az Alpe d'Huez felé induló járat mellett foglaltam el és az ígért BRUN Voyages busz éppen ide állt be. Ablakában a maradék kétség eloszlatása végett a rendezvény nagy plakátja díszlett, hogy hogyan látott ki mögüle a sofôr, az rejtély. Kinyitották a csomagteret, és a az idôközben összegyűlt tizenvalahány figurát ékes francia nyelven felinvitálták a fedélzetre, mindennemű ellenôrzés elhanyagolása mellett. Befutott még pár késônjövô, aztán végre elindultunk. Kergemókus végigtekintett az egybegyűlteken, mi is megszemléltük ôt. Viselkedése és megjelenése is laza fazont sejttet, amolyan Jean-Michel Jarre stílusú "szintén zenész"...

A városból hamar kiértünk. Engem Budapestre emlékeztetett, de tisztább és apró dolgokban ötletesebb, ügyesebb. Az autópályát is épp csak megijesztettük rövid idôre jelenlétünkkel, majd egy a magyar 3-ashoz hasonló szélességű és forgalmú útra tértünk rá. Amíg látványosabb részre nem értünk, azt igyekeztem figyelni, találkozom-e keleti autómárkával. Egy Lada Niva mintha elôfordult volna, de egyébként nyoma sem volt a lenini útról letért roncsoknak... A hegyek egyre közelebb jöttek, pár falut is kereszteztünk. A falu szó nem találó, ezek inkább egyutcás, tízépületes városok voltak. Az épületek szinte mindig egyemeletesek. A magyar kertes-kunyhós település-típusnak nyomát se láttam. Az út többször is egysávosra szűkült a házak közt, de se kerülôirány, se váltottlámpás irányítás sehol. Elegendônek találták a figyelmeztetôtáblát elhelyezni. A lámpák, ha vannak, a Forma-1 stílust követik, pirosról egybôl zöldre váltanak.

A sziklák lassan a fejünk fölé borulnak. Odahaza ha egy ötvenméter magas sziklafal mellett haladunk el, szép hosszan kitartott "húúú" jár ki tiszteletül. Itt olyan háromszázas falak jönnek már kezdetben is, akkora tüdôm meg nekem nincs...

Elérkezett az utolsó szakasz is, egy vad szerpentin. Emelkedése 10%, vagy még több is itt-ott, szabályszerűen felszállás érzése van az embernek. A kanyarok 180 fokosak, a busz épp csak befér. Létrázunk rendesen felfelé, legalább két tucat kanyart hagyunk magunk mögött. A fülem jelzi a nyomáskülönbséget, majd sajnos az orrom is vérezni kezd, de szerencsére hamar túljutok ezen is. Lenézve képtelenségnek tűnik, hogy onnan lentrôl fel bírt jönni velünk a busz, de nem a hazai járműipar a mérvadó... A felsô szakaszon olyan érzés fog el, mintha repülôgépen ülnék: a velem szembeni oldalon kinézve csak a környezô hegyek tetejét lehet látni, a havas csúcsokat, mint a filmeken. Végcélunk tengerszint feletti magassága 1860 méteren van.

A szállodát nem találtuk meg elsôre, Alpe d'Huez ugyanis csak szállodából, síüzletekbôl és kölcsönzôkbôl áll. Mindez teljesen összevissza, rendszertelenül, eléggé szemet bántón. Bázisunk a háromcsillagos Les Grandes Rousses. Az elôtérben összeismerkedtem Zsolttal, a másik magyar résztvevôvel. Kiosztották a szobákat, más eligazítással nem fárasztottak minket.

Kétágyas elhelyezést ígértek. Benyitva a kijelölt szobába egyetlen dupla ágyat láttam, kezdtem is kalkulálni, melyikünk alszik majd a földön... De nem eszik olyan forrón a Szását, a szobában egy falépcsôt is találtunk a tetôtérbe. Itt már helyezkedett egy román és egy lengyel srác (utóbbi az egyik benyílóban egy dupla ágyat lôtt ki magának), de mi is találtunk két különálló ágyat egy másik benyílóban. A magyar tagozat itt vert tábort, míg a benyílóval szemben a román Florint ôrizte az átjárót. Tisztáztuk a helyzetet és elhatároztuk, hogy kérünk a tulajtól egy vasfüggönyt, ha már ilyen jól összegettózott minket egy lakosztályba. A hely végül is nem volt rossz, hiszen fürdôszobából, vécébôl és tévébôl is kettôt találtunk, egyet fent, egyet lent. A lenti lett a miénk. A lakosztály egyébként méregdrága, napi 800 francia frankba kerül. Ezért viszont cserébe a fürdôszoba akkora, amiben még én is elférek.

A vacsora valami spenótevesre emlékeztetô szörnyűséggel kezdôdött, amitôl nagyon megrémültem. Vastagon megszórva reszelt sajttal és pirított kenyérkockákkal nemhogy ehetônek, de egyenesen finomnak bizonyult. Utána svédasztal következett. Letaglózó látvány volt, de a másfél napi utazás és a francia ételekkel szembeni kezdeti bizalmatlanságom miatt keveset szedtem, az viszont igen jól esett.

Este Zsolt kiállt az erkélyre Hyakutakét nézni, de elég felhôs volt már az idô. Nem tudtam megmondani neki, hol keresse, ami azért is szégyen, mert elvileg tagja vagyok a magyar amatôrcsillagászok egyesületének. Itt viszont nincs internet, ahova az összes infót megkapom... Beszélgettünk egy kicsit, de a hideg hamar bezavart. Bekapcsoltuk a tévét és a Brazil Forma-1 Nagydíjat néztük a EuroSproton, de a végét kivárni egyikünknek sem volt ereje, pedig esôverseny volt. Elôtte az egyik francia csatorna katasztrófafilmjét néztük egy ideig, de mivel maga a katasztrófa egyre késett, beleuntunk.

Hétfô

Az elôadás elég kemény volt délelôtt, az elôadó nyomta a matekot, ráadásul az angol francia változatában, így nagyon keveset fogtam az egészbôl. Van persze nyomtatott anyag is.

Az ebéd valahogy furcsa, a franciák ugyanis nem esznek levest. Valamilyen, leginkább pizzára emlékeztetô tésztával kezdtünk, de itt a hús a tészta anyagába van belesütve. Az íze sem emlékeztetett pizzára, de finom volt. Utána halat kaptunk, az is ízlett, pedig a halért igazán nem vagyok oda. A halkés mókás volt, gondot azonban nem okozott. Az asztalkezdô már inkább, hiszen szalvétához vagyok szokva és nem vagyok magamat leevô típus...

Ebéd után jártam egyet a "faluban", hogy kinézzem, mit érdemes majd lefényképezni. Nos, úgy tűnik, semmit. A szállónkról kell persze képet készítenem, de az idô most nem elég jó ehhez. Gondoltam arra is, megmászom egy közeli szelíd hegycsúcsot, hogy a 2000 méteres álomhatárt is átlépjem, de sehol egy gyalogút, a sielôk pedig pillanatok alatt halálra gázolnak, ha a területükre merészkedem. A gyaloglás egyébként sem divat, vagy harminc sílift és drótkötélpálya várja a felfelé tartókat 10 és 55 frank közti viteldíjért...

Április 1. -- 2.
(Alpe d'Huez)

A délutáni elôadások rém fárasztónak bizonyultak, ráadásul az egész majd egy órával tovább tartott a meghirdetettnél. Jacques de Kergemókussal tárgyaltam az útiköltség visszatérítésérôl, de csak egy-két hónapra tudta ígérni, ráadásul a postán el is veszhet a jegy (igaz, ez nem valószínű). Zsolt is tartott egy elôadást a vége felé, de Jacques idô elôtt lelôtte, emiatt aztán eléggé rosszkedvű volt este. Készült szegény nagyon, így meg csonka lett az egész... Az idô viszont kellett a "discussionra". Ez viszont engem fárasztott le túlzottan is. Volt egy francia fazon, ô még a kérdést is negyedóráig mondta... Amikor Zsoltnak megemlítettem, hogy furcsálltam az esetet, figyelmeztetett, hogy egy világhírű profról beszélek. Hova kerültem?

Este beszélgettünk. Elég tragikus dolgok derültek ki a KFKI környékérôl, igen sok doktorandusz pergett ki mostanság...

Kedd

A délelôtti elôadást ezúttal jobban tudtam követni, Zsolt szerint viszont dögunalmas volt. Sejtem, mi van, de hogy itt vagyok, az csak tévedés lehet. Nem vagyok ász se a témában, se a nyelvben. Bár elôzô este nagyobb gond nélkül vettem biliárdleckét egy francia sráctól, megértési és megértetési gondok alig voltak.

Az esték különben elég nehezek. Elég rosszul tűröm, hogy másokkal kell egy szobában aludnom. Hogy hamar el tudjak szunyálni, elég késôn fekszem le. Viszont korán kelek, hogy a fürdôben nyugodtan tehessek-vehessek. Ez persze már most kialvatlansághoz vezet. Csinálni nincs mit, legfeljebb tévét lehet nézni. A múlt hét eleji hölgykoszorú óta tele a fejem magánjellegű gondolatokkal, amiket elég nehezen verek ki onnan... Nehéz dolog, de már tapasztalatból tudom, legkésôbb holnap estére túljutok ezen is.

Sikerült hazatelefonálnom, biztos jó drága lesz. Viszont muszáj volt megnyugtatni az otthoniakat, hogy élek...

Az idô egy teljes napi havazás után tisztul, talán tudok majd egy-két képet csinálni. Rólunk, résztvevôkrôl is készült ma csoportkép, persze pont a legrosszabb pulóveremben voltam...

Április 2. -- 3.
(Alpe d'Huez)

A vacsora életveszélyes volt. Az asztal közepére állítottak egy gázégôt, rá egy olajat tartalmazó lábast, a húst pedig nyersen kaptuk. A kiosztott speciális fanyelű kis szerszám végére feltűzve aztán magunk sütöttük a pecsenyéinket. Eleinte alig akartak sülni, türelmetlenségemben angolosan fogyasztottam el az elsô párat. Végre kaptunk egy erôsebb égôt, ekkor viszont a kicsapó olaj pusztított, hamar menekülôre fogtam a dolgot...

Kellemes meglepetés, de az ételek még az én kényes gyomromnak is tökéletesen megfelelnek, pedig a fô félelmem épp az volt, hogy komoly gondjaim támadnak majd. A reggeli mindig ugyanaz: tea vagy (tejes)kávé, vaj, sajt, jam és egy kicsi, francia péksütemény, a nevét sajnos nem tudom. Az ebéd itt nem a fôétkezés, leves nincs, csak elôétel. Szerdán valódi pizzát kaptunk, de francia kéz által elkövetve, utána megint hal. Igazából nem vall valami nagy fantáziára. Este viszont "levessel" kezdünk, de nem véletlen, hogy idézôjelbe tettem: olyan sűrű, mint egy mártás, fôleg ha még sajttal és pirított kockával is megszórjuk. A paradicsomlevesbôl így összeaprított pizzát sikerült varázsolni...

A személyzet mintha nem egészen kedvelne minket, talán mert nem tudunk franciául. Megfigyeltem viszont, hogy már akkor elnézést kérnek, ha csak hozzáérnek az emberhez (ez a szűkösség miatt elô szokot fordulni). Várni ellenben nagyon sokat kell rájuk...

A reggelit ma Zsolt kihagyta, mivel nem volt türelmem megvárni, hogy a fürdôszobából elôkerüljön, a lengyel srác meg rutinból bezárta. A délelôtti elôadás kezdete elôtt feljöttem a jegyzeteimért, így ki tudtam szabadítani. Ebéd elôtt aztán meg is mostam a lengyel srác fejét, hogy figyelhetne egy kicsit...

Az angol nyelvet van módom egyéb területeken is aktívan használni. Tegnap este egy amerikai pacák szólított le, megérdeklôdve, hogy ez ugye egy kelet-európai konferencia, mert neki kellene Ukrajnába gyógyszert küldeni és tudunk-e segíteni. Abba nem kezdtem bele, hogy épp annyi, vagy annyi se a közöm Ukrajnához, mint neki, csak arra szorítkoztam, hogy a "táborból" alig vagyunk, Ukrajnából senki és számítástechnikai témában utazunk... Ma ebéd közben a délelôtti elôadó érdeklôdött kicsit túl lelkesen, tudunk-e síelni? (Mivel a "vadkeletiek" ezúttal együtt ebédeltek, jó alkalom kínálkozott a faggatózásra.) Csalódást okoztunk, egyikünk se tud, még a lengyel srác se, pedig neki ott a Tátra...

Az amerikai vendégek kicsit fárasztóak egyébként is. Tegnap este vacsoránál születésnapoztak. Elsötétítés, csillagszórós torta, Happy Birthday harmonika kísérettel... Zsolt annyit mondott elítélô hangsúllyal: amerikaiak... Megvigasztaltam: van ennél súlyosabb betegség is...

Megint sétáltam egyet, ezúttal lefelé, hogy a szerpentint, amin feljöttünk, megkeressem. Nagy nehezen meg is lett, de elég kevés látszik belôle. Nem tudom, sikerülnek-e a képek, túl erôs a fény, ráadásul a számláló 5-öt mutat, holott biztos, hogy legalább a dupláját ellôttem már...

Ahogy egyre többet látok Alpe d'Huezbôl, annál kevésbé tetszik. Grenoble-t sajnos nem lesz idôm megnézni, Genfre viszont rászánok majd egy fél napot. Ki kell találnom, milyen apróságokat viszek haza. Nem akarok anyagilag (ennél is jobban) tönkremenni... Zsolt mesélget világjárásaiból errôl-arról. Aggasztó, hogy ezt nagyon jó helynek tartja...

Április 3. -- 4.
(Alpe d'Huez)

Tegnap este megint volt egy születésnap. Az öreg hölgy (a tulaj) hosszúkás lufikat osztogatott, ezt felfújva, majd elengedve komoly légiveszély keletkezett az étteremben, ráadáasul eszméletlen hülye hangot adott... Azt azért megúsztam, hogy egy ilyen műanyagvirsli a tányéromban landoljon...

A hotel tulaja, az a bizonyos öreg hölgy, név szerint Mme Collomb a munkában is kiveszi részét. Pontosabban az oroszlánrészét, hiszen ô ordítja le diszkréten az alkalmazottakat idônként, fôleg a spanyol takarítókat, mert lassúak. Délre sose bírnak végezni, így aztán kizavarnak minket a szobából, az ebéd utáni ejtôzést megzavarva. Mehetünk le a társalgóba, ami elég fura. Az öreg hölgy valóságos régiségkereskedést rendezett be itt, öreg bútorok, kandalló, zongora, a falon rengeteg kép. Ezek megvásárlása nem lehetett túl nagy áldozat. Mme Collomb vonzódik az orosz festményekhez, ám ikont még Windowsos változatban sem láttunk... Ellenben van öreg veterán öt négyzetméter kitüntetéssel a mellén, fejkendôs feleséggel, két gyermekkel biztatóan kitekintve a szebb jövôbe, a háttérben a léckerítésen vörös csillag lóg... Van orosz nyírjes, távolba veszô sétánnyal, a sétányon vidám vörösnyakkendôs úttörôkislányokkal... Ebbôl a típusból még vagy harminc, egy se régebbi, mint húsz éves... A másik sorozat a virágcsendélet, legalább ugyanennyi. Az élô virágok viszont fonnyadoznak, ma az egyik alkalmazott hagymáig visszavágta a szembetűnôen haldoklókat. Az akvárium növényeivel ilyen gond nincs, műanyag mind... Szegény halak!

Elkönyvelhetek egy jó pontot? Nem nézik ki belôlem a kelet- európait! Ma is többen fordultak hozzám franciául olyanok, akik egymás közt angolul beszéltek. Az egyik pincérlány határozottan sérelmesnek tartja, hogy nem tudok franciául. Valószínűleg megtévesztettem az elején a tökéletesen kiejtett francia köszönésemmel és persze az angolt észrevehetô akcentussal beszélem. A lány spanyol, tudhatná, hogy nem csak angol és francia van a világon... A gyerekekért viszont odavan, egészen kivirágzik a közelükben.

Az öltözködésemmel nem lógok ki a tömegbôl, itt senkin nincs öltöny. Mindenki farmisban vagy kordbársony nadrágban van és pulóverben. A legformálisabb kinézete a ma délelôtti elôadónak volt, zakóban merészelt megjelenni, igaz alatta pólót viselt. Német a szentem...

Elhatároztam, hogy most aztán igazán nagyot sétálok, mert az idô gyönyörű. Nem számoltam azzal, hogy a faluból kiérve a fényviszonyok hihetetlenül megváltoznak. Lent is fehér, fent is fehér, vakítóan méghozzá, heggesztô-szemüveg vagy vakvezetô kutya nélkül közlekedni lehetetlen. Lesokkolt, alig találtam vissza a hotelba...

A délelôtti és délutáni eléadások közt vagy kint tölti az ember az idejét vagy tévézik. Találtam is két ismerôs csatornát (RTL2, EuroSport), a CNN-t és egy rakás francia adót. Több napos bele-belepislantás után a tapasztalatom az, hogy nem jobbak és nem rosszabbak, mint a magyar társaik. Más kérdés, nem ôrülök-e meg: napközben angolul hallgatom az elôadásokat, közben franciául molesztálnak, a takarítónô spanyolul szid, a tévé németül nyomja, a naplót magyarul írom...

Itt sok jele nincs az Eurouniónak. A fôtéren van egy hatalmas közösségi zászló, ezen kívül még egy helyen, egy új német rendszámtáblán láttam a kék zászlót. Zsolt találkozott magyar autókkal is, én eddig csak egy horvát terepjáróval a környékünkrôl...

Visszatérve a tévéhez: a tegnap este tanulságos volt. egy művészfilmet néztem meg, illetve csak a végét, mert eleinte a bennem élô ellenkezés mindig más csatornákra irányított. Sajnos még mindig nem nôttem ki azt a téveszmémet, hogy egy művészfilm csakis rossz lehet. A vallási témájú filmben egyetlen szó sem hangzott el, a történet ennek ellenére, vagy épp ezért tökéletesen érthetô volt. Nem lett jó vége, de az nem is művészfilm, aminek jó a vége... Azért nem bántam meg, hogy legalább a végét elkaptam.

Reggel kárpótlásul olyan jó idô volt, hogy azonnal készítettem pár újabb képet, sôt Zsoltot is felvertem, nehogy ilyen szépet elszalasszon. A nap még alacsonyan járt, a levegô teljesen tiszta, a csúcsok pazar látványt nyújtottak.

Megpróbálkoztam a palacsintasütéssel is! A francia étkezés gyakori eleme lehet a "csináld magad!", amihez türelem és szerencse is kell. Meglepô, de elsôre eltaláltam, meddig kell a tésztát pirulni hagyni, s mikor kell megfordítani. Csoki, karamell és vaníliakrém szolgált ízesítésül, nagyon finom volt! Sajnos az étvágyamra féket kell raknom, ha ugyanabban a nadrágban akarok hazamenni, amiben jöttem... Az adagok ui. nem nagyok és nem is hízlalóak, a franci konyha könnyű, de rengeteg a sütemény és szabad a rablás. Ma ezért inkább gyümölcsalátát ettem, ebbôl a halálos adag háromszorosát is képes lennék elfogyasztani...

Holnap a társulat fele hazaindul, nekem azonban a szombat reggel sokkal jobb. Igaz nagyon korán van még nekem is: hétkor elmegy a busz, azaz a reggeli hatkor, azaz kelés fél hatkor, nyári idôszámítás szerint... Addig pedig a telefonszámlámat rendeznem kell, azaz vennem kell francia frankot, ilyenem ugyanis nincs egy fia sem.

A Canal+ egy Louis de Funes filmet ad, eredeti, francia hanggal. A magyar szinkron, tanusíthatom, tökéletesen eltalálta még a hangszínt is!

Jó ég! Zsolt most mondja, hogy ebédnél birkahúst ettünk! Végül is nem volt olyan rossz... A lengyel sráccal közöltük, hogy mi most ünneplünk, egy méltatlanul feledésre ítélt évfordulót. Jót röhögtünk, de sajnos feladtuk a labdát neki, imád politizálni... (A nagy víz túlpartján is nehéz napot él át valaki, nem felejtettem el!)

Április 5.
(Alpe d'Huez)

A délelôtti elôadásra az angol nightmare szó illik a legjobban. Az elôadó több mint egy órával túllépte a számára kiszabott idôt, sem szelíd, sem kevésbé szelíd figyelmeztetésre nem volt hajlandó leállni, csak mondta-mondta, végtelenül lelkesen, de darálva... Fôleg azok feszengtek, akik ebéd után már indultak volna.

Végre vége lett, gyors ebéd, majd mint a vadlibák, úgy húzta el a csíkot a társaság nagyobbik fele. Zsolt is elment, Florint a saját kocsiján vitte le Grenoble-be. Kiderült, már majdnem egy éve itt él...

Mit csináljak így elárvulva? Évtizedek óta nem unatkoztam, elhatároztam, hogy most se fogok. Sétáltam, az egy óra. Tévéztem, az egy másik óra. Beszélgettem a lengyel sráccal, az is majdnem egy óra az én angoltudásom mellett... Ki is fáradtunk rendesen. Még egy kicsit leugrom a faluba...

Kár volt, az árak nem estek egy cseppet sem, eszméletlen...

Április 5. -- 7.
(Hazafelé)

Mondat közben kellett abbahagynom, mert lengyel kollégámra megint rájött a beszélgethetnék. Egész ügyesen eltársalogtunk nyelvekrôl, politikáról, tanulásról. Elmondta, hogy az összes környezô szláv nép nyelvét nagyjából megérti, csak helyesen beszélni nem tudja. A közeli nyelvrokonság sem mindig elôny. Egy hosszabb oroszföldi tartózkodása után több mint egy hétig keverte az oroszt a lengyellel... Velünk magyarokkal ez nem eshet meg, lévén egy árva szót sem értünk meg a finnbôl, de a még ennél is közelebbi (ugor-ágbeli) nyelvekhez is szaktudás kell... Megegyeztünk, hogy hazaérkezésünk után hálózaton át felvesszük a kapcsolatot, ô úgyis jön majd Miskolcra valamikor ôsszel, tehát segíthetek neki.

Más. Fogalmam sincs, mit vegyek emlék gyanánt az otthoniaknak. Alpe d'Huez nem az én pénztárcámnak való, hülyeséget meg nem akarok venni.

Szombat

Elsô szóra ébredtem fél hatkor. Szerencsére volt annyi eszem, hogy az épp szükségesek kivételével mindent még tegnap este szépen elcsomagoltam, így hamar túl voltam a reggeli készülôdésen. A miattunk már hajnali hatra "felszolgált" reggeli a szokásos volt, azaz kirakták a hozzávalókat az asztalra, és help yourself...

A busz hét elôtt tíz perccel érkezett meg. Fennakadást mindössze az okozott, hogy a sofôr egyetlen világnyelven tudott: franciául. Akik pedig nem léptek le még pénteken, azok épp ezen a nyelven nem beszéltek. Denis (Kergemókus helyettese) az utolsó pillanatban (ahogy errefelé eddigi megfigyelésem szerint szokás) jelent meg, szerencsére feloldva a kínos helyzetet. A sofôr ugyanis a "conference", "esppe", "kergommeaux" kulcsszavakra sem reagált...

Volt annyi eszem, hogy a fényképezôgépet nem a tatyóba tettem, s az így nem a csomagtérbe került, mint idejövet, hanem a kezembe. Készült pár kép a szerpentinrôl, csak úgy, menet közben. Amikor nem fényképeztem, azon fohászkodtam, egyben leérjünk, mert a sofôrünk mindjárt az elsô kanyart elnézte egy picit, a szakadék alja meg legalább 1200 méterrel alattunk volt...

Alig több, mint egy óra alatt leértünk Grenoble-ba. A társaság utoljára lejattolt, majd gyorsan szétszéledt. Kb. másfél órám maradt a genfi vonat indulásáig, ami talán elég lett volna egy rövid városnézésre, de nem volt hová tenni a tatyót, cipelni meg semmi kedvem nem volt. A megfelelô peront ráérzésbôl választottam ki, csak az a feltételezés segített, hogy Franciaországban, mint Ausztriában és Svájcban is, a vonatok alapvetôen a "balra tarts" elve szerint közlekednek, továbbá a legelsô vágányra szinte soha nem jön sehol semmi, legfeljebb helyi vonatok. A számítás bevált. A menetrend jelzett egy TGV szupervonatot is, de azt hiszem, a mellékelt francia nyelvű kiegészítést rosszul dekódoltam, hiszen hiába vártam beélesített fényképezôgéppel és jól kiválasztott háttérrel, csak nem jött. Viszont összefutottam egy régi kedves "ismerôsöm" képével: egy plakát Mark Knopfler elsô önálló turnéját hirdette. Errôl sajnos lemaradok...

A genfi vonatra elôzetes elképzelésemmel ellentétben nagyon sokan jöttek össze, persze ünnep elôtti nap még utaznak az emberek, engem megzavart, hogy az érkezésem napjával számoltam. Hiába helyezkedtem, hoppon maradtam, mert a hozzám legközelebb esô ajtót egy család szállta meg. A három gyerek kiismerhetetlen okból sikítófrászt kapott a vonattól és testületileg nem volt hajlandó oda felszállni. A helyzetet csak többek együttes erôszakos fellépése oldhatta meg, ezt kivárni viszont nem volt idôm. Mire átlibbentem a negyedmázsás tatyóval a másik ajtóhoz, már tele volt a vonat. Ez most épp fülkés, de még találtam szabad ülést és helyet a csomagjaimnak. Elég szűkösen voltunk, akár egy otthoni vonaton.

Genfig végül csak négyen maradtunk, egy hallgatag férfiú és egy diákpár. A srác magas, világos hajú, szikár, de vidám fazon volt, mérnök és zenész egyaránt "kinézett belôle". Az elôbbire erôsen utalt a kezében tartott (és a távolság fogyásával egyre inkább hanyagolt) német(!) nyelvű fizikakönyv. A lány az a fajta volt, akire egy pillantás után késztetést érez az ember mégegyet vetni, pusztán azért, mert "miért is akartam ezt a lányt mégegyszer megnézni?"... Szépnek nem mondanám, bár az arcán látszik a nem erôszakos, ám gondos arcápolási munka. A szemek szépek. Az arc mégsem emiatt érdekes, hanem mert tipikusan az a fajta, amelyik akkor vonzza a szemet, ha él. A mimika kelti életre, fotón aligha mutat. Szóval inkább érdekes, mintsem szép. A páros egyre élénkebb francia nyelvű párbeszédbe merült.

Az út visszafelé is élmény maradt, hiszen idefelé jövet fôleg az járt a fejemben, el ne tévesszem az úticélomat. Az alapbenyomásokat már megszereztem, most apróságokra figyeltem. Szép vagy, szép vagy Franciaország, de a Svájc, az mégszebb...

Genfben megint végigjártuk a zsiliprendszert, igaz, ezúttal kérdés nélkül átengedtek, pecsétet azonban most is kaptam. Emléknek nem is rossz. Gyorsan megkerestem az elsô csomagmegôrzôt, hogy a tatyótól megszabadulva végre csavaroghassak egyet. Választhattam: az ötfrankosba elfér a tatyó, a háromfrankosban még éppen nem. Tettem így, tettem úgy, nyomtam, húztam, szentségeltem, de végül is a háromfrankosba is sikerült beleerôszakolnom...

Genf

Egy egész délutánt töltöttem el itt és ezalatt nagyon megtetszett. Elôször természetesen a tóhoz mentem le, ez a "kötelezô", ha ide eljut az ember. Nem is mentem sokat, talán négy utcányit. Genfben igazából nincsenek nagy távolságok, kicsit olyan, mint Sopron, a határ Genfet is három oldalról szorítja. Ha már tó és Genf, akkor természetesen szökôkút. Megnéztem, a képeslapok milyen szögekbôl örökítik meg és kerestem egy másmilyet. Aztán elindultam, ötletszerűen tekeregve. Találtam egy piacot, majd egy sétálóutcát pazar kirakatokkal, érdekes benyílókkal, történelmi városmaggal. A tömegközlekedés láthatóan nagyon fejlett, szombat délután egymást érték a villamosok, trolik, buszok. Emléktárgynak valót viszont nem láttam. Sehol egy "I love Genevč" matrica, Genf címeres emlékérme, zászlócska. Kínomban képeslapokat vettem. Francia nyelvterületen vagyok, mégis csodálkozom, miért szólít le mindenki franciául. Ezek szerint nincs turista kinézetem... A "s'il vous plaît" és a "merci" mindenesetre a legtöbb szituációban elég, a számokat meg le tudom olvasni, ha már pont franciául még nem tudok számolni.

Az elsô hurkot az állomáshoz visszaérve egy óra körül fejeztem be. Zavart, hogy sem enni, sem mütyűrt venni nem tudtam. Az új irány az elôzôhöz hasonlóan a tó felé mutatott, de ezúttal már a tó elôtt elfordultam és az ellenkezô irányba. Találtam is McDonald's-ot, de sajnáltam egy menüre egy magyar ezresnek megfelelô összeget költeni. A negyedben beljebb hatolva egy "Paprika" nevű helyre lettem figyelmes, ez magyarokat sejtetett, de a "kispiszkos" ablakán bepillantva inkább a feltűnés nélkül való eltűnést választottam. Közvetlenül ezután néhány hangos spanyolba futottam bele. Kezdtem sejteni, hogy ez nem a legelegánsabb negyede Genfnek. Egy másik utcába bepillantva pedig egy favicc átköltése jutott eszembe: Ezek biztos apácák, gondolta Stirlitz; ez már megint a hülye Stirlitz, gondolták a prostik... (Elmélkedés gyanánt: az rendben van, hogy ha egy csaj szép, akkor elmehet fotomodellnek, az elegánsabb módja a testkereskedelemnek, de ha olyan bűnronda, mint ezek, hogy akad vevôre?)

Kimenekültem a tóhoz. Itt is minden sarkon egy-egy újságárus automata kellette magát, kezdett elegem lenni belôle. Van nekem ugyanis egy kedves ismerôsöm, aki franciául tanul. Két frankot sajnáltam egy újságra, lopni meg nem akartam, maradt a jó öreg kelet-európai kajánság: kiválasztottam a kétfrankoshoz súlyban és méretben legközelebb álló forintérmét (a tízest) és bedobtam. Szegény jóindulatú derék svájci automata megette, alighanem nálam becsületesebb emberekre méretezték, akár kabátgombot is adhattam volna neki. Megkaptam az újságomat azzal a jólesô érzéssel, hogy ilyen jó árfolyama is régen volt a forintnak...

Az irányt újra az állomás felé vettem. A tó felé esô tér egy másik pontján jutottam vissza, így találtam egy Pizza Hutot. Sajnos szenvedélybetege vagyok az olasz tésztaféléknek, az árak pedig nagyon kedvezôek így a kajahelyet már fixáltam. Elôbb azonban mütyűrt kell venni! Lezúgtam az aluljáróba, ezúttal szisztematikusan sorban végigsétálva a kirakatok mentén.

Hosszas keresés után találtam is valamit, ahol kis svájci bicskákat is lehetett kapni, bár ékszerész üzlete volt. Hanem a név! Bötkös, ez vagy török, vagy magyar... Aztán az ajtón elhelyezett "magyarul" felirat egyértelművé tette. (A másik négy nyelv Svájc három nagy nyelve és a japán volt, az angol hiányzott a készletbôl.) Az üzlethelyiségben egy testes, öltönyös úriember búcsúzkodott épp egy vevôtôl. Illedelmesen megvártam, míg kimegy, majd "szép jónapot kívánokkal" beléptem. Az úriember egy pillanatra meglepôdött, majd gyorsan hellyel kínált. Megérdeklôdte, mijáratban vagyok, majd elmesélte az élettörténetét a nyírségi kezdetektôl. A történet szerintem sok mesei elemet tartalmazott, de olyan lelkesen mondta, mondta, hogy nem volt szívem megakasztani. Ráéreztem, hogy ide mint hallgatóság kellek, idônként, amikor arra volt szükség, csodálkoztam, hümmögtem, mosolyogtam, azaz szabályosan adtam a szinkronjeleket... Idôm éppen volt, bár egyre éhesebb voltam, tudván, hogy van hol ennem. Egy óra múlva végre beesett egy vevô és a történet is nagyjából véget ért. Igazi magyar panaszkodva-dicsekvés volt, "a fiam most vesztett húszmilliót egy magyar üzleten, mert nem olyan rámenôs, mint én voltam az ô korában" és hasonlók. Viszont emberileg tanulságosnak találtam. Udvariasan kimentettem magam a család többi tagjára is kiterjedô sztoriözön alól, s mert jó hallgatóság voltam, elnyertem méltó jutalmamat: az úr felesége egy emelettel feljebb pont olyan boltocskát üzemeltet, amit én keresek, sétáljak csak fel. Angolul ugyan egyikük se tud, de magyarul nyugodtan próbálkozhatok.

Nem a legkönnyebben, de meglett a boltocska és vettem is három kis kitűzôt. A hölgy már számított rám, az ura rátelefonált, így aztán egy áráért elvihettem mind a hármat. Maradjon köztünk, de szerintem ez volt a reális ár...

Beültem a Pizza Hutba és rendeltem egy Spagetti Bolognesét. A fekete pincérlány szerencsére tudott angolul, ez kicsit meglepett. A kaja jó volt, a kiszolgálás szintén, mindez alig többért, mint itthon. Az itteni árak ugyanis minimum ötszörös szorzójúak általában... Falatozás közben elgondolkodtam, hogy a pincérlány szimpatikusabb, mint a fônöke, hisz az csak franciául tud... Errôl meg az jutott eszembe, milyen érdekes város is ez, ahol bôrszíntôl függetlenül mindenki svájci, még én is, ha rendesen fizetek. Svájci a szôke mama és az örökbefogadott indiai kislánya, a hangoskodó spanyolok, a hosszú hajú vietnami pénztárosnô és a fogtechnikusból ékszerésszé lett magyar is... Tetszik, hogy alapjában nyugis város, nem túl nagy és minden közel van: a tenger, a hegyek, Párizs, München, Róma.

Lesétálandó a laktató ebédet a vasúton túli és a belvároson kívüli területek felé vettem az irányt. Láttam lakótelepet, de a funkción kívül más hasonlóságot nehezen tudnék mondani. Láttam iskolaudvart, ahol gyerekek vitatkoztak valamin, érdekes módon nem fülsértô hangerôvel és tettlegesség nélkül. A hely szelleme? Vagy csak én járok behunyt szemmel? Na, ez biztos nem igaz, mert a még itt is egy-két helyen fellelt kutyahagyatékokat elkerültem. Csikkeket is látok itt-ott, de azért szemét dolgában messze jobb itt a helyzet.

Idôm végül lejárt. A csomagmegôrzô viszonylag könnyen megszülte a tatyómat. A vonat hamar beállt. Viszlát Genf, amennyit láttam belôled, az nagyon tetszett!

Már keseregtem az amerikaiak miatt. Lehet, hogy Nebulus beszélte tele a fejemet és emiatt vagyok allergiás rájuk, de lehet, hogy tényleg van okom rá. Most egy népesebb família képében vert meg a sors engem és utastársaimat. Tudni kell, hogy a svájci szerelvények szinte lábujjhegyen osonnak városról városra, a kocsikon belül könyvtári csend honol. Azaz csak honolhatott volna. Az amcsik ugyanis mindent egyfajta csattanós hangzású, nem kiabáló, de ennek ellenére zavaróan messze hangzó módon beszélnek meg, mintha csak ôk lennének a vonaton. Na és a témák! Azon pl. majd fél órát agyaltak, egyenek-e szalámis szendvicset, ha igen, miért, ha nem, miért nem. A gyerekek teljesen szabadjára engedve garázdálkodtak. Általában szeretem a gyerekeket, de ez esetben ez az érzés idôvel rohamosan apadt bennem. A legkisebb fiút minimum háromszor vitték ki a mellékhelyiségbe Genf és Bern között, ezt a két szülô minden alkalommal megbeszélte, majd visszaérkezve a fiúcska az eredményrôl is beszámolt. Persze az én bajom, hogy ennyit is lefordítottam magamnak. A pálma a hangerôversenyben megosztva a kisfiúé és nôvérkéjéé. Elôbbi a vásári és tôzsdei kikiálltókat megszégyenítô erejű "közbeszólásaiért", utóbbi pedig egy olyan "kis" sikolyért, amit pár legelészô juh váltott ki belôle. Szerintem a genfi tavon minden ködkürt és viharsziréna még aznap lemondott hivataláról... Ezek után még Bern elôtt a papa sujtólégrobbanás erejű böffenést hajtott végre, a szerelvény csaknem kisiklott...

A zürichi pályaudvar

Ha már Párizs nem ért meg nekem egy misét és nem repülôgéppel szálltam fölébe, mellé és bele, legalább elmondom, miért is jobb a vonat. Mondjuk azért, mert nem zuhan le, ha megáll. Ha megáll, ki lehet szállni belôle. A megállók, állomások, pályaudvarok a települések központjában vagy annak közelében vannak, nem úgy, mint a repterek. A vonatút látványos. A vonaton mindig történik valami. A vonat még emberi léptékű.

A zürichi pályaudvar jócskán kinôtte egykori kereteit. Az eredeti, ránézésre négyvágányosra tervezett fôépület áll még, épp most újítják fel, de a forgalom a többszörösére nôtt. Este nyolc elôtt futott be velem a genfi városközi gyors, az InterCity. Az információs tábláról a következô húsz induló vonatról kaphattam tájékoztatás. A legelsô és a legutolsó indulás között mindössze tizenkét perc volt, egyes esetekben egyszerre három vonat is elindulhatott. A rendelkezésre álló huszonnégy vágány nemcsak a nemzetközi és távolsági, hanem a rövid távú forgalmat is fogadta. Ennyi vágányt persze még így sem lehet egymás mellé elhelyezni, mert két oldalról már így is utcák és nem épületek határolják a pályaudvart. négy vágány a föld alá került, kettô pedig egy szomszédos mellékutcába, ami elég mókás... A vonatok tíz percnél többet nem töltenek bent a pályaudvaron, így észnél kell lenni, hova száll fel az ember. A tájékozódást nagy központi és a peronok mellett elhelyezet kisebb helyi táblák segítik, nyomtatott kocsiösszeállítási és menetrendi táblázatok találhatók az oszlopok mellett. A vonatok mindig az célállomásuknak megfelelô vágányra állnak be, így nem kell kivárni, hova sorsolták épp ma ki a vonatunkat. Van persze hangosbemondó három nyelven, emberi információ és tapantyús képernyôjű interaktív kisokos is. Persze aki el akar tévedni...

Európa közepének hat ez a hely, ide befut a francia TGV, a német ICE, a környezô és néhány távolabbi ország furcsábbnál furcsább vagonjai, a helyi motorvonatok, az emeletes gyorsvasút, a csaknem ablaktalan éjszakai CityNightLine masszív kocsijai, amelyek mozgó szállodák, a gleccserek közé merészkedô csupaüveg falú panorámavonat és a konzervatívnak tűnô középhatótávolságú hagyományos szerelvények is. A vasút szerelmeseinek kötelezô, másoknak ajánlott, ha éppen Zürichben járnak. Ahogy elhelyezkedtem a hazafelé tartó vonat egyik ülésén, belegondoltam, végül is csodálatos, hogy ez a vonat tizennégy óra múlva, több mint ezer kilométerrel arrébb ugyanígy fog állni, de az ablakból már nem a zürichi pályaudvar távvezérlésű kapuján ki- és bejáró kis targoncákat látom majd, hanem a csomagjaikkal maguk kínlódni kénytelen kelet-európaiakat...

Maga a Zürichsee EuroNight a bonyolult, ám többé-kevésbé működô szervezés és együttműködés példája. Az alapvonal Zürichbôl Grazba tart. Erre csatlakozik a négy magyar kocsi és a svájci határig közlekedô három helyi vagon. Buchsnál ez utóbbiak lekerülnek a vonatról, majd a határ túloldalán négy osztrák kocsi és hat autószállító speciális vagon kerül fel a szerelvényre. Itt a svájci mozdony hazamegy, osztrák veszi át az igát. A vonat Buchsnál már irányt vált, ezt a "kölcsönt" majd Selzthalnál kapja vissza. Az Arlberg-alagút elôtt újabb mozdony áll be, segítve a nagy emelkedôn való áthaladást, a túloldalon lekapcsolódva várja a következô vonatot. Bruck am der Murnál szétszedik a vonatot, egyik fele Grazba megy, a másik Pestre. A pesti kap egy étkezôkocsit és egy elsô osztályú vagont, Ebenfurtig egy osztrák, onnan egy GySEV mozdony húzza. Sopronban még kapunk három belföldi kocsit, amelyek InterCity vonatként szerepelnek a menetrendben. Mindezen átszervezések ellenére a dolog működik, mitöbb Ebenfurtig percre pontosan!

Idefelé jövet egy családdal beszélgettem, most inkább aludnék, hiszen eleve késôn, fél tíz után indul a vonat. A svájci határ közel van, alig több, mint egy órányira, ott útlevél és jegyellenôrzés. Ki már nem látok, sötét van. Még a svájci oldalon egy gitáros német srác száll fel, a határt átlépve elôbb a dohányzó szakaszban ülôkkel haverkodik össze jó hangosan, majd elôveszi a gitárt és az egész kocsit szórakoztatni kezdi. Mellettem két angol lány próbál aludni, de a kabátjuk nem elég jó hangszigetelô. A kocsi végébôl többen átmenekülnek a másikba. Engem is nagyon bosszant a dolog, de a jó kis helyemet feladni nem akarom. Elôbb elgondolom, hogyan is mondanám meg neki a véleményem angolul, majd megpróbálom a szöveget németre is áttenni. Nem megy és igazából már nem is zavar annyira a zene. Nincs rossz hangja a srácnak, bár a szöveget nem értem, a dohányzó szakasz közönségének lelkesedése sejtteti, nem rosszak. Éjjel egy körül aztán vége a zenének, a srác is elfáradt, a dalok is elfogyhattak, alhatunk...

...kettôig, ekkor ugyanis két elegáns öltönyös fiatalember ébreszt fel mindenkit. Kiderül, hogy tiroli kalauzok, a jegyeinkre kíváncsiak. Tirol nagyon mutatós személyzetet tart, idefele jövet is egy nagyon elegáns hölgy kezelte a jegyeket. Bár Ausztriában csak egy vasút területén haladunk át, ismeretlen okok miatt minden tartomány külön kalauzt küld a nyakunkra. Ezúttal a salzburgi nem jelentkezik (vagy nem ébresztett fel minket), az utolsó pedig már reggel kerül elénk, szokásos vasutas-egyenruhában.

Bruck am der Murt elhagyva elkönyvelem magamban, hogy bár csúnya, ködös, havas a táj (bezzeg Svájcban hétágra sütött a nap és minden zöld volt már), de hamarosan otthon leszek. Nagyot tévedtem! Idefele jövet megemlítettem, milyen lassan és tekeregve mászott a vonat. Semmeringet elhagyva megkaptam a választ, miért. Csodavilágba csöppentem. Hatalmas hegyek, szakadékok, viaduktok és alagutak között araszolt a vonat, nappali fényben gyönyörű! Negyven perc mini-Svájc. Mitöbb, Svájcban én nem láttam hasonlót, lévén a Zürich-Genf vonal lankás területen fut. Talán Vorarlberg volt ilyen, de abból is keveset kaptam. Kár, hogy már fényképezni nem tudok...

Ebenfurth olyan, mint egy feltételes megálló valahol a Dunántúlon. A magyar határt próbálom kiszúrni, de kétszer is úgy gondolom, ez az, aztán osztrák állomásnév következik. Osztrák oldalon látok egy rakás tankcsapdát, biztos senkinek nem volt kedve arrébbvinni ôket az elmúlt években...

Végre itthon!

Van igazság abban, hogy hazatérve kritikusabban szemléli az ember az eddig észre sem vett "apróságokat". Két dolog jutott eszembe: ha Finnország az ezer tó országa, akkor Magyarország a százezer pocsolyáé. Ezúttal a nagy havazások megtették a magukét, ez elolvadt, nagy a belvízkár. A másik pedig, hogy gyakorta (a vonatablakból legalább is) a táj szeméttelepnek hat. Rettenetesen lehangoló! Amíg nem láttam, milyen kint, ezt észre se vettem, vagy ha igen, nem tudatosult. A növények pedig sárgák, barnák, alig- alig zöldek, sehol az a harsány élet-szín, mint odaát...

Tanulság? Talán majd legközelebb...